Az alábbiakban folytatjuk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készülés jegyében ihletett írások közzétételét, amik az elmúlt hetekben részenként láttak napvilágot a Remény c. katolikus hetilap hasábjain. A sorozat további részekkel folytatódik. Az előző írások pedig ITT olvashatók újra, míg a bevezető részt IDE kattintva találja honlapunkon.

Az 1938-as, Budapesten tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Emlékkönyve felidézi Émilie-Marie Tamisier személyével összefüggésben az eucharisztikus kongresszusok kezdeteit. Mint azok voltaképpeni kezdeményezőjét említi a francia kisasszonyt, aki a dél-franciaországi Toursban született 1834-ben. A Pannónia földjéről származó Szent Márton születésének 1700. évfordulóját ünnepelve illő megemlíteni, hogy ő pedig ennek a Tours városnak egykori püspöke volt. A szóban forgó Émilie házuknál gyakran megfordult egy bizonyos Dupont abbé, egyszerű, fehérhajú pap, aki szerfölött serénykedett az Oltáriszentség imádásának terjesztésében és 1849-ben sikerült is bevezetnie Torsban az éjszakai szentségimádásokat, hogy az európai testvérharcok és politikai forradalmak évtizedeiben megengesztelje az elfeledett, sokaktól magára hagyott Megváltót – fogalmaz az Emlékkönyv. Így Émilie már kisgyerek korától körül volt véve az Oltáriszentség áhítatának légkörével. Húszéves korában a később szentté avatottPier Giuliano Eymard lelki vezetése alá került, aki a Szentségimádó Papok Társulatának létrehozója volt. Később Émilienek ezt mondta: „Bárhogy lesz, ne feledje, hogy az Oltáriszentségnek fel kell ragyognia az egész világon!” Majd a francia koldusok és útszéli csavargók apostola, Antoine Chevrier abbé lett Émilie lelki vezetője, aki tovább szőtte Eymard hatását nála, midőn kereken irányt szabott neki e szavakkal: „Az az Ön hivatása, hogy eszméje érdekében járjon és utazzék, hisz Ön nem más, mint az Oltáriszentség vándor koldusa.” Ilyen lelki múlt után és ilyen környezetből indult útjára Émilie-Marie Tamisier.

Franciaországot ekkor járta át a Harmadik Köztársaság születési láza. Párizsra éhínség, a kommunisták rémuralma borult. Itáliában Garibaldi elfoglalta az egyházi állam sáncait. A spanyol félszigeten forradalom forradalmat ért, orosz földön bombamerényletek sorával támadtak a nihilisták. Észak-Amerikában a feketék és a katolikusok üldözésére ekkor alakult meg a harcias titkos társaság a Ku-Klux-Klan. Ugyanekkor az olasz Torinoban egy mindig beteges, de mégis mindig mosolygó pap, Bosco Szent János, Don Bosco körül toborzódik új sereg, kiknek rendjét épp a legnagyobb politikai zűrzavarok idején, 1876-ban hagyja jóvá a pápa. Németországban Ketteler és Kolping dolgoznak, Franciaországban pedig Vianney Szent János gyóntat fáradhatatlanul és tisztít emberlelkeket az alázatos, egyszerűségben élő, sok időt szentségimádásban töltő pap, a plébánosok védőszentje. Az egyik bretagnei városkában épp ekkor tanul imádkozni a kis Terézia, hogy néhány évvel később mint Lisieux-i Kis Szent Teréz égi közbenjárásának rózsaesőjével hullassa tele a földet. Magyarországon Zichy Nándor és köre próbálja ébreszteni a liberalizmussal fertőzött magyar közvéleményt. A kalocsai jezsuitáknál mint kisdiák tanul még Prohászka Ottokár…

Nagyjából ez volt az a világ, amelynek útján elindult a fiatal francia leány, Émilie-Marie Tamisier, hogy az Eucharisztiával diadalt üljön köztünk Jézus.  Szervez, ír, lelkesít, röpiratban is terjeszti eszméjét „A társadalom megmentése az Oltáriszentség által” címmel.

Émilie-Marie Tamisier francia lányra nagy hatással volt az az ünnepség, amellyel 1873 nyarán az üldözött, meggyötört francia katolicizmusnak Jézus Szívét tisztelő körei Paray-le-Monialban, ahol egykor Alacoque Szent Margit magánkinyilatkoztatásokat kapott az Úrtól a Jézus Szíve-tisztelettel kapcsolatosan, hatvan francia képviselőnek és a hívek ezernyi tömegének jelenlétében ünnepélyesen felajánlották Franciaországot az isteni Szívnek. Ekkor merült fel lelkében a gondolat, hogy az Oltáriszentségben személyesen jelenlevő Krisztust valóban mint a társadalom királyát kellene elismertetni. Hogyan kellene ezt tenni, még nem tudta, de mint eszmény ott lebegett előtte Lüttichi Szent Julianna, aki az Úrnapért esztendőkön át fáradozott, s Alacoque Szent Margit, akinek műve szintén évek múltával hajtott ki igazi virágokat. Eleinte eucharisztikus zarándoklatokat szervezett. Avignont találta erre legalkalmasabbnak, egyrészt, mert hajdan a pápák lakóhelye volt, másrészt, mert az egyik kápolnában egy árvízveszedelem óta örökimádásra volt kitéve az Oltáriszentség. 1874-ben Avignon után augusztusban Arsba is szervezett egy zarándoklatot, hogy Vianney Szent János halálának évfordulóján az Eucharisztia ünneplésekor a szentéletű pap mennyei közbenjárását is kérje. Az egymással kapcsolatokat alig tartó eucharisztikus zarándoklatokat Émilie közös rendszer szerint szerette volna irányítani. Mermillod püspök volt az, aki ezzel kapcsoltban tovább megy, s már az eucharisztikus kongresszus gondolatával kezd foglalkozni.

A cél abban állt, hogy a legszentebb Oltáriszentség tiszteletét egyesítsék nagy létszámú eseményekkel, s így tegyék érzékennyé az embereket az eucharisztikus jelenlét iránt, s egyúttal felmutassák a katolikusok számára, hogy milyen sokan vannak és milyen erősek. E tervek ugyanakkor igen nehezen tűntek kivitelezhetőnek azok miatt a feszültségek miatt, amelyek az Egyház és a francia kormányok viszonyát jellemezték. „Mikor már minden reményből kifosztottan állt a mozgalom, akkor volt legközelebb az isteni segítség” – olvassuk az Emlékkönyvben. Megalakult az első szervező bizottság, elkészült a program, s az egész világon élő katolikusok részvételét megszervezni elindultak Rómába. XIII. Leó pápa örömmel fogadta őket, áldását adta tervükre. Így az észak-franciaországi hívek jóvoltából, ahol az eucharisztikus egyesületek virágzásnak indultak, 1881 júniusában megtartották az első eucharisztikus kongresszust, Lille városában. A francia és a belga híveken kívül nyolc országból érkeztek ekkor küldöttségek. Nyugat- és Közép-Európa államainak küldöttségein kívül Mexikó és Chile is képviselve volt, négy bíboros, öt érsek és további huszonnégy püspök jelenlétében. A szervezők ekkor úgy döntöttek, hogy bizottságot alapítanak, a mozgalom folytonosságának biztosítására, és megtervezték a jövőbeni kongresszusok kereteit, amelyek előadásokat, beszámolókat, istentiszteleti eseményeket és záró körmenetet tartalmaztak.

Így indult útjára az a sorozat, amelynek következő állomása 2020-ban Budapest lesz, mint ahogy már 1938-ban is a magyar nép lehetett házigazdája  a világraszóló eseménynek.

Miután már olvashattak az Eucharisztikus Kongresszusok kezdeteiről, most az 1938-as Emlékkönyv segítségével felidézzük a további kongresszusok sorát. „A lillei nagy napok sikere után a nemzetközi kongresszusok természetszerűleg jobbadán Franciaországban gyűltek össze. Így a második kongresszus most már Avignont tisztelte meg 1882-ben. A következő 1883-as évben az Úrnap szülőföldjét, a belgiumi Lüttichet keresték fel a nemzetközi zarándoktömegek. A negyedik nemzetközi kongresszus a svájci Freiburgban gyűlt össze. 1885-ben, hogy bátorítsa a sokat szenvedett svájci katolikusokat, akik annyi vészen-bajon keresztül hívek maradtak a Szentséghez. Ez a kongresszus tagadhatatlanul erős lökést adott annak a mozgalomnak, amely Freiburgban négy év múlva megvalósította a híres domonkosrendi egyetemet. A kongresszus ezúttal is francia nyelvterületen maradt ugyan, de már kilépett Franciaország határain. Az ötödik kongresszus a dél-franciaországi Toulouseban folyt le 1886-ban. A hatodik kongresszus Párizsban ült össze. A hetedik kongresszus nemzetközi tömege a belgiumi Antwerpent tisztelte meg 1890-ben, emlékezetére annak a szentségi diadalnak, amelyet közel nyolcszáz évvel ezelőtt vívtak ki a szentségtipró és Máriagyalázó Tanchelm s követőinek vallásellenes tobzódása fölött” – olvassuk az Emlékkönyvben.

A kongresszusok sorában a nyolcadik azon a földön került megszervezésre, ahol tizenkilenc évszázaddal korábban Jézus megalapította az Eucharisztiát, vagyis önmagát ajándékozta az Oltáriszentségben a kenyér és bor színe alatt. A Szentföldről van szó. A három évi előkészület után 1893-ban Jeruzsálem volt az a hely, ahol a többnapos hódolat a figyelmet Krisztus Szent Testére és Szent Vérére irányította. „Ez a világkongresszus egyrészt arra akarta ráirányítani a figyelmet – írja az Emlékkönyv –, hogy a jeruzsálemi szenthelyekre a katolikus világ jogos igényt tart a közvetlen származás és a keresztes hadjáratok tengernyi véráldozata folytán, sokkal inkább, mint az Eucharisztiát aggályosan rejtegető pravoszlávia. Másrészt az ott élő kevésszámú katolikusban a nagy katolikus sorsközösség érzetét akarta felizzítani s jelezni, hogy nincsenek egyedül a szentségi Jézus imádó hitével.” A kongresszusok sorában ez volt az első, amelyet Európán kívül tartottak, s ez volt az első, melyen a pápa követe részt vett, mégpedig Langenieux reimsi bíboros személyében. A Szentföld, Jeruzsálem városa adott helyet az Utolsó Vacsorának, amely felidéződik minden szentmisében. Jézus itt hagyta ránk a Szeretet Szentségét. Az Eucharisztia ajándéka innét indult el a világ minden tájára immár két évezrede.  

Az első Európán kívüli, szentföldi kongresszust követően, amelyen pápai küldöttként a reimsi bíboros is jelen volt, 1894-ben épp a szóban forgó bíboros szorgalmazására Reims adott otthont a kilencedik kongresszusnak. Az ezután következő kongresszusok előkészítői főként a belső tartalom kiépítésén dolgoztak, ami már a tizedikre is rányomta bélyegét. Helyszínéül a Jézus Szíve tisztelet fontos központját, Paray-le-Monialt választották. Ezzel kapcsolatban tehetünk egy kis kitérőt, megemlítve, hogy Szalézi Szent Ferenc alapította a vizitációs rendet, aki töviskoronával körülvett szívet adott címerként e rendnek, a szív felett egy kereszttel. Ennek a rendnek volt a tagja Alacoque Szent Margit a franciaországi Paray-le-Monial kolostorban, ahol 1675. június 16-án az Úr Jézus megjelent Szent Margitnak, megmutatta neki lángoló Szívét a töviskoronával és kereszttel, és megkívánta tőle, hasson oda, hogy az Úrnap nyolcadát követő pénteket az Egyház szentelje e Szívnek az ellene elkövetett bűnökért. XIII. Kelemen pápa az ünnepet jóváhagyta (1765), IX. Pius az egész Egyházba bevezette (1856) és XIII. Leó elsőrendű ünneppé emelte (1889), XI. Pius pápa külön miseszöveget rendelt el erre az ünnepre (1929). Az ünnep tárgya Krisztusnak az isteni természettel egyesült emberi szíve, mint a megváltói végtelen szeretetnek és összes erényeknek székhelye, célja pedig a Szentséges Szív iránti szeretet felfokozása és különösen az Oltáriszentség ellen elkövetett bűnök kiengesztelése. Minden évben megtartjuk Jézus Szentséges Szívének főünnepét, a június hónap különösképpen is a Jézus Szíve tiszteletnek szentelt hónap, s minden hónap elsőpéntekjén megkülönböztetett figyelemmel, hódolattal, engeszteléssel, hálás szeretettel lehetünk a szerető szívű Úr Jézus iránt. Gyakran imádkozzuk a Jézus Szíve-litániát az adorációra kihelyezett Oltáriszentség előtt is.

A tizenegyedik kongresszust Brüsszelben tartották meg 1898-ban. Egy évvel később pedig a híres Mária-kegyhely, Lourdes adott otthont a tizenkettedik kongresszusnak. „Nem csak azért – jegyzi meg az 1938-as budapesti kongresszus emlékére kiadott Emlékkönyv –, hogy a forradalmak és az istentagadás évszázadát Eucharisztia-imádással Mária-tiszteléssel zárják le s nyissák meg ennek jegyében a XX. századot, hanem azért is, mert a lourdesi csodás gyógyulások ekkor már negyven éve szakadatlanul bámulatba ejtették a hívő s hitetlen világot, s e gyógyulások általában szentségi áldás keretében következtek be.” Lourdes továbbra is közkedvelt zarándokhely, ahol a testi-lelki gyógyulások sora tovább folytatódik. A rendszeres körmenetben Szűz Mária Oltáriszentségben valóságosan köztünk maradt Fia vonul végig a különféle betegségek mindennapi keresztjeit hordozó, minden égtájról bizalommal idezarándokló fiatal és idős, gyógyulni vágyó és másokért imádkozó hívő között.

A nemzetközi eucharisztikus kongresszusok sorának rövid történelmi áttekintését folytatva figyelmünket ez alkalommal a XX. század első világháborúig terjedő időszakára irányíthatjuk. 1900-ban Angersben került sor a tizenharmadik kongresszusra. 1902-ben a tizennegyedik a belgiumi Namurban, a következő pedig, két évvel később, az ősi francia városban, Angoulemeben volt. Jelentős szerepe volt az 1905-ben Rómában megtartott összejövetelnek, amelyen első ízben vett részt maga a Szentatya is, X. Piusz pápa. Ekkor határozta el Róma püspöke, hogy ettől kezdve minden eucharisztikus világkongresszusra bíboroskövetet küld, hogy ezzel is hangsúlyozza a kongresszusok jelentőségét.

A tizenhetedik világkongresszusnak a belga Tournai adott otthont, 1907-ben pedig Lotaringia fővárosában, Metzben tartották az összejövetelt. Az 1908-as, Londonban megszervezett eucharisztikus kongresszus „a katolikus világ figyelmét azokra a maroknyi katolikus tömegekre akarta irányítani – írja az 1938-as Emlékkönyv –, amelyek az évszázados és tervszerű katolikusüldözések alatt is oly bámulatos hitbeli erőt tanúsítottak.”

A huszadik világkongresszus Nagy Szent Albert városában, Kölnben gyűlt össze, ahol valamikor Aquinói Szent Tamás is tanult. Nagy jelentőségű volt az ezt követő 1910-es találkozó is, mivel a nemzetközi eucharisztikus kongresszus ekkor került első ízben megszervezésre az Atlanti-óceánon túl, Észak-Amerikában, mégpedig a kanadai Montreálban. Ezzel kezdték meg „világhódító körútjukat” a kongresszusok. Igaz, egyenlőre még mindig inkább francia nyelvterületre szorítkozva, de már jelezve az ezután következő programot: hirdetni, hogy az egész földkerekség Krisztus királysága.

A huszonkettedik kongresszus helyszíne a spanyolországi Madrid volt, majd 1912-ben Bécs szolgált otthonul az eseménynek. A szakadatlanul zuhogó eső ellenére is nagy ünnepélyességgel zajlottak le a kongresszus napjai I. Ferenc József uralkodásának idején. A magyarság ekkor került igazán először életközelségbe a nemzetközi eucharisztikus kongresszusokkal, majd vágya negyed évszázad múltán valóra vált: Budapesten tartották a jeles rendezvényt. S most ismét magyar házigazdájú világeseményre készülünk.

1913-ban Málta, majd utána ismét a jól ismert zarándokhely, Lourdes volt a vendéglátó. Tíz bíboros, harmincegy érsek, százötven – köztük öt magyar – püspök és hívek százezrei voltak itt jelen. A második lourdesi kongresszus szónokai már mintegy megérezték a közelgő világégést. A német szónok a kongresszus befejező záróakkordjaként a nemzetközi béke egyetlen biztosítékát: az Eucharisztiát hirdette. Ekkor már egy hónapja halott volt Ferenc Ferdinánd és mindenfelől hadseregmozgósítások katonazajától volt szikrázó a levegő. Az első világháború megszakította az eucharisztikus kongresszusok sorát.

*

Jézus egyik legnagyobb ajándéka számunkra, hogy nem hagyott árván bennünket, gondoskodik rólunk, táplálja lelkünket és testünket. Szentlelke által éltet minket, és Szent Teste és Vére által megjelenik köztünk, belép a mi hajlékunkba, hogy életünk legyen, és bőségben legyen – ezeket a gondolatokat olvassuk az Eucharisztikus Élet Mozgalom színes szórólapján s honlapján egyaránt. Ugyanennek a nyomtatott tájékoztató lapnak első oldalán olvassuk Erdő Péter bíboros úr szavait a szóban forgó mozgalommal kapcsolatosan: „Az Eucharisztikus Élet Mozgalom célkitűzéseit a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszus kiváló előkészítésének tekintem, és szívből támogatom!” Ennek értelmében foglalkozunk sorozatunk aktuális részében mi is ezzel a mozgalommal, s kínálunk lehetőséget a csatlakozásra hozzá.

Miről is van szó? A Magyarországon működő Központi Oltáregyesület által kezdeményezett Eucharisztikus Élet Mozgalom azért született, hogy felmutassa, miként kapcsolódnak egy vérkeringésbe mindazok, akik elköteleződnek arra, hogy az eucharisztikus életet magukban elmélyítsék, mert meggyőződésük, hogy életük forrása az Eucharisztia. Ennek a lelkiségének alappillérei az imádság, a felajánlás és az apostolkodás.

Az eucharisztikus lelkiséget mindenekelőtt az imádság által formálhatjuk magunkban. Az imádságnak különösen is kiemelt módjai a szentséglátogatás, a szentségimádás, a szentmise megünneplése, valamint a rendszeres szentáldozás. A mozgalomhoz csatlakozók elkötelezik magukat arra, hogy rendszeres szentségi életet élnek, naponta imádkoznak és havonta legalább fél órányi szentséglátogatást végeznek, és egy kijelölt másik tagért közbenjárnak. 

Jézus felajánlását követve, önmagunkat és szolgálatainkat is felajánlhatjuk. A szentmisében megünnepeljük Jézus teljes felajánlását, és bekapcsolódunk az ő áldozatába. Szolgálataink által pedig emberi erőnket, képességeinket ajánljuk fel az ő dicsőségére és mások javára. A mozgalom tagjai képességeik és a helyi egyházi szükségletek figyelembe vételével felajánlják tevékeny szolgálatukat plébániájukon, templomi közösségükben, vagy valamely egyházi közösségben, mozgalomban.

Az Eucharisztiából fakadó élet gyümölcseinek megosztása, és mások meghívása az eucharisztikus életre pedig az apostolkodást jelenti. Az Eucharisztiából fakadó élet gyümölcseit nem tarthatjuk meg magunknak, hanem mindenkit meghívunk Isten szeretetének asztalához, hogy mindenki megismerje az eucharisztikus élet örömeit, szépségét és gyógyító hatását.

Az Eucharisztikus Élet Mozgalomhoz csatlakozhatnak egyének, imacsoportok, plébániai csoportok tagjai, akik havi rendszerességgel végeznek szentségimádást vagy legalább fél óra szentséglátogatást. Olyan beteg és szenvedő testvérek is bekapcsolódhatnak a mozgalomba, akik már nem tudnak rendszeresen eljutni az Úr házába a szentségi Jézushoz, de szenvedéseiket szeretnék Jézus eucharisztikus áldozatával összekapcsolni. A csatlakozáshoz szükséges kitöltendő lap kérhető a következő postacímre küldött levélben: 1094 Budapest, Bokréta utca 35, vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villámposta címen. További információkat pedig az oltaregyesulet.hu internetes oldalon találnak a mozgalomról.

*

A tízparancsolat értelmében fontos számunkra az Úr napjának megszentelése. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a keresztények a vasárnapot úgy szentelik meg, hogy részt vesznek az Úr Eucharisztiájában, és tartózkodnak az olyan tevékenységektől, amelyek akadályoznák Isten tiszteletét, illetve megzavarnák az Úr napjának sajátos örömét, valamint a test és a lélek szükséges pihenését.” Mindannyiunk feladata a vasárnap fontosságának újrafelfedezése, illetve tudatosítása.

XVI. Benedek pápa Kölnben, az Ifjúsági Világtalálkozón többek közt ezt mondta a fiataloknak: „Jó, hogy ma a vasárnap számos kultúrában szabadnap, sőt a szombattal együtt a szabad hétvége része. Mindez a szabadidő azonban üres marad, ha nincs benne jelen az Isten. Kedves barátaim! Olykor talán kényelmetlennek tűnik, hogy a vasárnapi programba a szentmisét is be kell illeszteni. De ha elkötelezitek magatokat, látni fogjátok, hogy éppen ez az, ami a szabadidő középpontját jelenti. Ne engedjétek, hogy eltérítsenek titeket a vasárnapi szentmisén való részvételtől, és segítsetek másoknak is, hogy felfedezhessék.” Az emeritus pápa szavai nem csak a fiatalok számára érvényesek.

„Vasárnap nélkül nem élhetünk!” – ez volt a mottója a néhány évvel ezelőtt megrendezett XXIV. Eucharisztikus Kongresszusnak. Ez a gondolat a Krisztus utáni 304. évbe vezet minket, amikor Diocletianus császár halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a keresztényeknek, hogy a Szentírást maguknál tartsák, vasárnaponként az Eucharisztia ünneplésére összegyűljenek és gyülekezeti termeket építsenek. Az egyik kisvárosban mégis negyvenkilenc keresztényt találtak összegyűlve, akik Eucharisztikus ünneplést tartottak. Fogságba vetették és Karthágóba hurcolták őket, ahol az egyik keresztény a kihallgatáson így válaszolt az őket kérdező prokonzulnak, miért szegték meg a császár parancsát: „Képtelenek vagyunk úgy élni, hogy nem gyűlhetünk össze vasárnaponként az Eucharisztia megünneplésére, különben nem lenne erőnk a mindennapi nehézségek elviselésére és összeomlanánk.” A negyvenkilenc keresztényt kegyetlen kínzások után megölték. Kiléptek a tömegből, vállalták meggyőződésüket. Ma is vannak hasonló helyzetek, ma is vannak újabb vértanúk.

Egy történet szerint egyszer Frankfurtban meghalt egy jómódú ember, akinek nem voltak közeli rokonai. Mindenki kíváncsian várta, vajon ki fogja az elhunyt vagyonát örökölni. A férfi két végrendeletet írt. Az egyiket közvetlenül a halála után kellett felbontani, a másikat pedig csak a temetését követően. Az első végrendeletben ez állt: „Az a kérésem, hogy hajnali négy órakor temessenek el!” Teljesítették a különleges kívánságot. Koporsóját csak öt gyászoló kísérte ki a temetőbe. Ezután bontották fel a második végrendeletet, amely szerint a vagyont azok között kellett elosztani, akik a temetésen jelen voltak.

Mi is összejövünk vasárnaponként Jézus végakarata szerint, aki meghagyta nekünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Sokan furcsának találják ezt a kérést és inkább otthon maradnak. Pedig jó lenne mindannyiunknak tudatosítani, hogy Jézus szeretetének megváltó tettéről megemlékezve felbecsülhetetlen kincsekben részesülünk, kegyelmet, erőt kapunk. Szenteljük meg méltóképpen hétről-hétre az Úr napját, merítsünk a vasárnapi szentmiséből!

*

A napokban hálát adunk Istennek az új kenyérért. Megköszönjük a kedvező időjárást, a föld terményeit, mindazok munkáját, akik a kenyér elkészülését megelőző hosszú folyamatban részt vettek, a munkájukhoz kapott egészséget és erőt. Megköszönjük Istennek a mindennapi kenyeret, a mindennapi szerető gondoskodást. Lassan elérkezik a szüret ideje is, a szőlőszedés napjai, hogy majd az idei termésből is bor készülhessen. A sok kis megőrölt búzaszem, s a kipréselt szőlőszemek szép jelképei az egységének. Elkészül belőlük a kenyér és a bor. Elkészül belőlük a legszentebb Eucharisztia anyaga. S az Eucharisztiával – az egység szentségével – táplálkozva mi is megszentelődünk, hogy egységben lehessünk Krisztussal és titokzatos testével, az Egyházzal, annak tagjaival.

„A megváltás szentsége” (Redemptionis Sacramentum) kezdetű szentszéki instrukcióban a következőket olvassuk az Eucharisztia anyagáról: „A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt kenyérnek kovásztalannak kell lennie, kizárólag búzából készülhet, és frissnek kell lennie, annyira, hogy a romlásnak semmi kockázata ne legyen. Ebből következik tehát, hogy ha más anyagból készül, még ha gabonából is, vagy ha búzától különböző anyaggal keverik, oly mértékben, hogy az a közfelfogás szerint már nem mondható búzakenyérnek, nem érvényes anyag az áldozat bemutatásához és az Eucharisztia szentségéhez. Súlyos visszaélés az Eucharisztia kenyerének készítéséhez más anyagokat, például gyümölcsöt, cukrot vagy mézet használni. Magától értetődik, hogy az ostyát olyan személyeknek kell készíteniük, akik nemcsak jó hírnevükkel tűnnek ki, hanem szakértelemmel és megfelelő felszereléssel is rendelkeznek.”

A szentmisében használt borról pedig az alábbi gondolatokat olvashatjuk a már idézett szentszéki iratban: „A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt bornak természetesnek, szőlőből valónak, eredetinek, hamisítatlannak és idegen anyagoktól mentesnek kell lennie. A szentmise közben kevéske vizet kell hozzá vegyíteni. A legnagyobb gonddal kell ügyelni arra, hogy az Eucharisztiának szánt bort romlatlanul őrizzék, és meg ne ecetesedjen. Kivétel nélkül tilos olyan bor használata, melynek tisztasága és eredete kétséges: az Egyház ugyanis a szentségek érvényességéhez szükséges feltételek esetében bizonyosságot követel. Nincs megengedve semmiféle törekvés bármely más ital használatára, ami nem érvényes anyagot jelentene.”

Minden szentmisében az áldozatot bemutató pap hálával dicsőíti Istent a kenyérért és a borért: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere. / Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort. Felajánljuk neked, mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra a lélek itala.” Dicsőítsük ajándékaiért az Istent mindnyájan: „Áldott legyen az Isten mindörökké!”

Képek: internet