Kedves Testvérek! A mai vasárnap szentmiséjében hallott példabeszéd, amit már biztosan többször is hallottunk, olvastunk, lehet, talán újra, a múltban hozzáfűzött magyarázatok ellenére is, ismét egyfajta igazságtalanságérzetet vált ki bennünk. Ugyanannyit kap az, aki csak egy keveset dolgozik, mint az, aki a nap terhét viselve hosszú órákon át végezte munkáját. Talán többször találkoztunk már olyan helyzetekkel az életben, amik hasonlítottak a mai példabeszéd ezen számunkra igazságtalannak tűnő részére.

Például látva az utcán egy egészségesnek tűnő, életerős kéregetőt, azt mondjuk, miért nem dolgozik inkább?! Családanyaként vannak, akik úgy érzik, minden igát maguk húznak, nekik kell mindent elrakni a többiek után, rájuk vár a főzés, vasalás, takarítás, és mintha süket fülekre találna, ha valamelyik családtagot megkérik valamire, vagy egyszerűen köszönet nélkül a többiek természetesnek veszik, hogy mindez az ő dolguk. Munkahelyen, kollégák közt néha úgy tűnhet, valaki szerencsésebb, kevesebb kötelessége, kisebb felelőssége van, viszont több szabadja s mégis magasabb fizetése. S nem kivétel az iskola sem, ahol szintén felüthetik fejüket különböző igazságtalannak vélt helyzetek, például valaki kevesebb tanulás ellenére is jobb eredménnyel írja meg a felmérőt annál, aki többet készült, vagy a tanár értékelése nem tűnik objektívnek. Egyházi közegben pedig például egy lelkipásztort bosszanthat az, ha valaki ok nélküli lanyhaságát látva, tudja, hogy ez az adott személy lelki életének kárára lehet, vagy valamilyen kérés ok nélküli visszautasítása kapcsán csalódik a közösségépítés szerinte mindenki számára fontosnak vélt eszméjében. Folytathatnánk a sort, biztosan konkrét, személyes életünkből vett hasonló példákkal is. Valamit igazságtalannak érzünk, megszólal az igazságérzetünk. S ez önmagában nem rossz dolog. Sőt, jó jele annak, hogy érzékenyek vagyunk az igazság kérdésében. Hogy nem eltompult a lelkiismeretünk. S azt is tudjuk, talán a legnehezebben lenyelhető dolgok közé tartoznak azok, amikkel úgy érezzük, igazságérzetünket, vagy mások igazságérzetét sértik. S mégis, a mai példabeszéd nem a mi szájízünk szerint végződik. Bár a megegyezés be lett tartva, a jog nem szenvedett csorbát, minden munkás megkapta a megbeszélt dénárt, a gazda azt tette a sajátjával, amit jónak látott. Pedig mi bizonyára más megoldást vártunk, mi talán másként jutalmaztunk volna. Lehet, valaki azt is hozzá merné fűzni: igazságosabban. Kedves Testvérek, jó, hogy fogékonyak vagyunk az igazságra és van igazságérzetünk. Vigyázzunk azonban arra, nehogy valamiféle hamis igazságosságunk mögött irigységünk, önzésünk vagy féltékenykedésünk húzódjon meg. A valódi igazság szellemében bizonyos helyzetekben ki kell fejezni saját meggyőződésünket, véleményünket, s keresni a mindennapi életben az igazságos megoldásokat. Viszont tudatában kell lennünk annak is, hogy nem fog minden megváltozni körülöttünk, hogy mindig újabb és újabb élethelyzetek szövődnek, amikben a tűrés, elfogadás, áldozat, lemondás, kitartás, hűség nagy szerephez kell, hogy jussanak részünkről. S ez nem lephet meg minket. Erre fel kell készülnünk. De hogyan? A mai olvasmány egyik gondolata szerint az Úr gondolatai nem a mi gondolataink, az Úr útjai nem a mi útjaink. Vagyis nem fogjuk teljesen megérteni Isten logikáját, mit miért enged meg, vagy miért nem lép radikálisan közbe bizonyos súlyos helyzetekben, viszont bízhatunk abban, hogy amint a Szentírásban egy más helyen üzeni nekünk: az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Krisztus, aki saját magáról mondta „én vagyok az Igazság”, mégis hány és hány igazságtalan helyzet részese volt, ami egészen igazságtalan halálraítéléséig és keresztrefeszítéséig fajult. Ő sosem tért el az igazságtól a számos igazságtalanság közepette sem. S erre kapunk mi is meghívást: igaznak maradni, szeretni minden helyzetben, a szeretet szemszögéből értékelni, átértékelni a helyzetet. Elfogadni azt, amit mi nem tudunk megváltoztatni. Türelmesnek lenni azzal, azokkal, akikkel Isten is türelmes. Kívánni az Isten kegyelmét, áldását azoknak is, akik eddig azt visszautasították vagy még nem volt alkalmuk az evangélium tanításához szabni életüket. Számunkra nagy öröm forrása kell hogy legyen az a tény, hogy bár a földi sors közepette számos igazságtalan helyzetbe kerülhetünk, vagy legalábbis úgy érzékelhetjük, Isten, Aki belelát a mi szívünk rejtekébe, látja a szándékunkat, látja, mennyire cselekszünk az igazság szellemében, mennyire törekszünk becsületes emberként élni, nem hagy minket jutalma nélkül. S hogy ez itt, ebben a földi életben, ennek néhány évében, pár évtizedében is érezhető és látható lesz-e már, nem tudjuk, viszont hisszük és reméljük, hogy a véget nem érő, halhatatlan lelkünk létezésének örökkévalóságában mindenképp megkapjuk Isten bőséges, túlcsorduló jutalmát mindenért, a megváltoztathatatlan igazságtalanságok békés elfogadásáért is, a minden körülmények közti hűségért. Így mondhatjuk mi is Szent Pállal együtt, ahogy a szentleckében elhangzott: számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség, ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent, éljetek hát ti is Krisztus evangéliumához méltóan!

Evangélium, örömhír. Mi a mai részlet örömteli üzenete mindannyiunk számára? Az, hogy Isten mindenkit hív az Ő országába. Ki korábban, ki később hallja és hallgatja meg ezt a hívást. Irgalmas olyanokhoz is, akiket talán mi, a mi logikánk szerint nem tartunk arra méltónak. Bizalomra ad okot, hogy mindig merjünk megújulni, még inkább az Isten országának építésén fáradozni, azzal, hogy szeretettel áthatva igyekszünk igaz emberekként élni. Merjünk bekapcsolódni. Talán, aki eddig nem volt rendszeres templombajáró, vagy nem járult gyakran a szentségekhez, ne féljen elindulni ezen az úton. Aki eddig nem kapcsolódott be aktívan például az októberi rózsafüzér-előimádkozásba, vagy más liturgikus ünneplésbe, amely nyitott minden jószándékú ember számára, merjen bekapcsolódni. Aki eddig nem hitt Isten megújító szeretetében, nyissa meg előtte teljesen a szívét és bízza rá az életét. Ne irigyeljük az örök boldogságot azoktól, akik csak halálos ágyukon tértek meg. Ne legyünk sértők, kiközösítők azokkal szemben, akikről tudjuk, hogy csak később álltak a vallásgyakorlók sorába. Ne legyünk viszont halogatók sem az Isten-kapcsolatunk elmélyítését és rendezését illetően, hiszen nem tudjuk, mennyi idő kínálkozik még számunkra. Bízzunk abban, hogy Isten kegyelme a szemünkben hitetlen embertársainkat is megérinti és ők is válaszolnak Isten hívására. Ez az örömhír számunkra: Isten irgalmas szeretettel van irántunk, mindannyiunknak felkínálja bőséges szeretetét, amellyel örök boldogságra hív, hiszen arra teremtett minket.

Kedves Testvérek! Akik szeptember elején jelen voltak az új pasztorális év bemutatásán, azokkal már közöltem, viszont ma szeretném az egész közösséggel megosztani azt a tényt, hogy Érsek atya jóvoltából folytathatom egyházjogi tanulmányaimat a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen. A különféle értelmezések, valamint a félreértések elkerülése végett néhány információt szeretnék ezzel kapcsolatosan most megosztani. A három évre elnyert ösztöndíjas tanulmányi lehetőség mellett továbbra is a pozsonyi magyar katolikus közösség lelkipásztora maradok. Ugyanúgy az Érseki Hivatal alkalmazottja is, mint a főegyházmegyei bíróság helyettes helynöke, valamint tovább folytatom az egyházmegyei magyar ifjúsági pasztorációra kapott küldetésem végzését is. Ebben a tanulmányi kiküldésben lehetőséget látok Érsek atya részéről helyi egyházunk képviseletére, s mint a jelenben egyedüli kiküldött egyházmegyés pap a Pozsonyi Főegyházmegyéből, magyar közösségünk képviseletére is. A megegyezés szellemében, hogy a doktorátust az itthoni szolgálatok mellett fogom végezni, Érsek atya besegített a távollétem alatti helyettesítések megszervezésébe is. Amit a kedves hívektől kérünk, hogy fogadják szeretettel és jószándékkal a helyettesítő lelkiatyákat. Minden lelkiatyának ugyanazt a célt kéne szolgálnia: az embereket Istenhez vezetni. Kérjük, imádkozzanak értünk, hogy erre Isten kegyelméből nap mint nap lelkesen törekedjünk! Nem könnyű feladat a lelkiatyák beosztása a helyettesítésre, nem vagyunk túl sokan. Ezért ismételten kérem, imádkozzunk gyakran és rendszeresen újabb magyar papi hivatásokért! Fogadják megértéssel, alkalmazkodva és jóindulattal ezt a helyzetet. Tanuljuk meg jobban becsülni az Istentől kapott ajándékokat és lehetőségeket, a szentmisét, a szentségeket. Első hosszabb távollétemre októberben kerül sor, október 4. és 25. között. A továbbiakban pedig havonta egy alkalommal, hétközben fogok csupán néhány napot Rómában tölteni. A munkaírás mellett több segítségre lesz szükségem a közösség életét érintő feladatok végzésében is. Ezért is készítettem elő átláthatóan az egész pasztorális év menetét, a javaslatokat, kéréseket az egyes csoportok vagy személyek irányába. Bízom az együttműködésben, hogy a javaslatok valósággá is válhassanak. Kérem megértésüket, ha nem minden programon tudok majd részt venni, illetve, kérem, hogy bizonyos programok megszervezésében nagyobb önállósággal merjenek cselekedni. Úgy gondolom, részletesen előkészítettem a közelgő programsorozatok menetét, az időpontok, információk mind a faliújságon, mind a közösség honlapján megtalálhatóak. A megbízható munkatársakra továbbra is számítva, újabb segítőkben is bízok. A jószándék, türelem és megértés mellett legnagyobb támogatásként az imát szeretném kérni, amit én is ígérek a közösség minden egyes tagjának. Az imahíd által tartva a lelki kapcsolatot szeretném majd minden Rómában töltött pénteken a szentmisét a helyi közösségért felajánlani. Szívből köszönöm megértésüket és imáikat!

Kérjük az Úr oltalmát, egymásért is, mert ahogyan a mai válaszos zsoltárban is szerepelt: közel az Úr azokhoz, akik oltalmát kérik. Ámen.

Molnár Tamás

(illusztrációs kép: világháló)