Június 13.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Padovai (Páduai) Antal 1195-ben született Lisszabonban és Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély vallásosságot örökölt. Tizenötévesen belépett szülővárosának ágostonrendi kolostorába azzal, hogy meghal a világnak, és csak Istennek él. Kortársai zaklatásai miatt, áttelepült a coimbrai Santa Cruz kolostorba, ahol békességet keresett a teológiai tanulmányokhoz és a papságra való fölkészüléshez. Ez a kolostor azonban nagyon gazdag volt, és politizálás miatt sok konfliktus volt. A helyzetet átalakította az az esemény, hogy a kolostorba elhozták az első ferences vértanúk holttestét, akik Marokkóban lelték halálukat. A vértanúság utáni vágy töltötte el őket. Ez a vágy úgy „belemarkolt” Fernando lelkébe, hogy elhagyta a gazdag kolostort és 1220 nyarán a belépett a kis Santo Antonio zárda ferencesei közé. Fölvette szegény ruhájukat, még nevét is fölcserélte templomuk védőszentje, Remete Szent Antal után Antalra. Antalként a vértanúság vágyával hajtva Marokkóba ment hirdetni az evangéliumot. Szerencsésen el is jutott oda, de súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán kénytelen volt visszatérni. Egy heves vihar azonban hazája helyett Szicília partjaira sodorta. Onnan a ferencesekkel együtt Porciunkulába ment a rend egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer szerzetes előtt Antal ismeretlen volt, nem sorolták hát be egyik tartományba sem. Megkérte Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye magával. Ő a montepaoloi remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet élve segítsen a testvéreknek.
Így jött el 1222 nyara, amikor a rejtekben lévő mécsest maga Isten emelte lámpatartóra. Antalt néhány társával együtt Forliba küldték, ahol pappá szentelték őket. Az ünnepi beszédre kiválasztott szónok hirtelen megbetegedett. Mivel előkészület nélkül senki sem merte vállalni, ráparancsoltak Antalra, hogy beszéljen. Ő tiltakozott, de a püspök bátorítására mégis beszélni kezdett. Ám minél tovább beszélt, szavai annál élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze. Valamennyien lélegzetfojtva figyelték.
Az elöljárók meglepetéssel szereztek tudomást Antal testvér rendkívüli felkészültségéről, kiváló Szentírás-ismeretéről, ezért Felső-Itáliába küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ő csak az Úr és apostolai életkörülményei tanulmányozása utána indult el, hogy vándorprédikátorként hirdesse a katolikus hit tanítását a szegénységről és a birtoklásról. Szavait hallgatói előtt a saját élete hitelesítette: Az emberek, még a tévhitben élők is, elragadtatással hallgatták. Prédikációs vándorútjai végén mindig visszatért a magányba, a szemlélődő életbe. Aztán az emberek iránti szeretete újra kiragadta a csendből.
Beszédeinek hatására rendtársai azt kérték, hogy képezze ki őket is. Amikor Antal Assisi Szent Ferenctől erre megbízatást kapott, megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, s ő lett a főiskola első tanára.
1227-ben ismét visszatért Felső-Itáliába, hogy megkezdje megbízatását: a hívők hitének megszilárdítására. Különösen az 1231-ben Padovában tartott beszédei hoztak páratlan eredményt: a város és környéke erkölcsileg szemmel láthatóan megváltozott.
A buzgalomtól fűtött óriási munka azonban teljesen felőrölte gyenge egészségét. 1231. június 13-án, alig harminchat éves korában az egyik Padova melletti kolostorban meghalt. A sírjánál történt számos gyógyulás és csoda következtében IX. Gergely pápa tíz hónappal halála után szentté avatta. Tisztelete gyorsan általánossá vált, ezért XII. Piusz pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította.
*
Szent Antalt csodatevőként és a szegények segítőjeként imerjük. Az evangélium lánglelkű hirdetése mellett a segítő szeretet apostola volt. Terveket dolgozott ki, és szegényeket védő törvényeket segített alkotni azokban a városokban, ahol szavait hallgatták és követték. Szerénysége és együttérző szeretete akkor is, ma is él a nép körében. Templomainkban Szent Antal szobra mellett mindig volt „szegények perselye”. Ma már sok helyen nincs így, ezért a hiányzó persely helyett vegyük észre a szegények kezét, amely segítégért könyörög. Üdvös, ha a „perselypénznél” néha többet is adunk nekik!
Ne feledjük azonban, hogy Szent Antal nemcsak szegényeket pártfogó csodás szónok volt, hanem egyháztanító is: rendi főiskolát alapító, tudós tanár, a Szentíráson nevelődött nagy műveltségű szerzetes. Prédikációi és vitái kimagasló értékkel bírtak. Hallgatói nemcsak emberi szavakat hallottak tőle, hanem az Írás örök érvényű igéit is. Maga az akkori pápa a „Szentírás szekrényének” nevezte. Bárcsak a Szentírás számunkra is olyan szekrény lenne, amelyből gyakori olvasással naponta ki tudjuk keresni a nekünk szóló, örök értékű isteni igét.
*
,,A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.” (Páduai Szent Antal)