/a felvétel 2021. március 15-én délután készült/

Magyarként, van, hogy pusztán csak bizonyos dátumokat hallva is, egyszerűen másként dobban meg a szívünk. Legyen szó augusztus 20-ról, október 23-ról, június 4-ről vagy épp március 15-ről… Ez utóbbi a napokban időszerű.

Több helyen éltem meg életem eddigi március 15-éit. Emlékeztem és tisztelegtem cserkészként szülőfalumban, káplánként a gútori temetőben, római hallgatóként a Gianicolo-domb emlékparkjában, immár nyolc év óta pozsonyi magyar lelkipásztorként a helyi Medikus-kert Petőfi-szobránál. Sokan sok helyszínt tudnának most felsorolni, ahol egyszer, sokszor, szinte minden évben tisztelettel emlékeztek március idusán. Az előző két év március 15-éi azonban rendkívüliek voltak számunkra. Engedtessék meg, hogy egy kicsit felidézzem mindkettőt.

2020. március 15-e volt az első olyan vasárnap Szlovákiában, amikor nem lehettek nyilvános szentmisék és istentiszteletek templomainkban a koronavírus-járvány miatt. Nagyon szokatlan és teljesen furcsa volt így ez a vasárnap, előtte még nem éltem meg hasonló helyzetet. Közvetíteni azonban szabad volt, persze jó sok korlátozást betartva. A pozsonyi papi szeminárium kápolnájából közvetítettük élő adásban a veszélyhelyzet első magyar szentmiséjét, nagyböjt harmadik vasárnapja volt akkor. Maszkokban, kesztyűkben, egymástól távolságot tartva beszéltük meg közreműködők és technikusok, hogyan is fog az egész zajlani. Izgultunk. Magam is tudatosítottam, nem egy templomnyi, hanem sokkal több emberhez kell szólnom, bátorítanom őket. Két év elmúltával, azóta már ötvenöt élő adásban celebrált rádiós szentmise után visszahallgatva ezt az első szentmisét, kiragadnám belőle azt a mondatomat, melyben reménykedve azt fejeztem ki, a járványhelyzet javulásakor, mikor ismét lehet szentmisékre járni, bízom benne, még többen leszünk templomainkban, mint azelőtt… /a 2020. március 15-i szentmise ITT hallgatható vissza/

2021 tavaszán szintén olyan volt a járványhelyzet, hogy az érvényben levő gyülekezési tilalom miatt nem lehettek szervezett csoportos megemlékezések fizikai részvétellel. Ám március 15-én sikerült elsétálnom a pozsonyi Petőfi-szoborhoz. Egy fiatal erdélyi magyar orvossal, a néhány héten át Pozsonyban szolgáló speciális orvoscsoport egyik tagjával, akik Nagyváradról érkeztek segíteni a kovidos betegeken, elsétáltunk a pozsonyi koszorúzások szokásos helyszínére, majd pedig a Mély-úti Mária-barlanghoz is. Sokat beszélgettünk, az ottani és itteni helyzetekről, családjáról is, akik már nagyon várták őt haza. Erdélyi és felvidéki magyarként sok közös ismerősre akadtunk, s a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején is találkoztunk Budapesten.

2022 márciusa van. Istennek hála, úgy tűnik jobb a járványhelyzet. Ismét lehet találkozni, közösen emlékezni, személyes részvétellel megszervezett koszorúzásokon jelen lenni. Persze, vannak, akik még óvatosak, mert veszélyeztetettek, s vannak, akiknek épp karanténban kell lenniük. De akik nem kovidosok, s már mindenhová járnak, ugye ott lesznek a március 15-i megemlékezéseken?! Az elmúlt két év virtuális világba szorított programjai után azt tapasztaljuk, sokan elkényelmesedtek. Megnéznek vagy meghallgatnak valamit az otthoni légkör nyugalmában, végiggörgetik az eseményeket a világhálón, esetleg tetszésüket nyilvánítják ki egy gombnyomással, olykor megjegyzésüket fejezik ki a mobilon vagy notebookon megírva azt. Nem vitatott, hasznos dolog a világháló, sok értékes programot közvetít a rádió és a televízió, és az elmúlt időszakban különös szerepet kaptak, ez tény. Ám ha csak lehet, ne hanyagoljuk el a személyes találkozásokat, a személyes részvételt egy-egy eseményen, jelen esetben a március 15-i megemlékezéseken. A közösségi emlékezésnek ereje van. Az összetartók emlékezése tanúságtétel is.

Vegyük a fáradtságot! Mint ahogyan sokkal nagyobb fáradtságot vettek azok, akikre hősökként emlékezünk. Igen, egyszerűbb csak otthon ülve belenézni a szabadságharcra fókuszáló műsorokba. De ezen felül is, amelyik faluban vagy városban szerveznek megemlékezést, csatlakozzanak ahhoz erejükhöz mérten. Ha magyarként elhagynánk nemzeti ünnepeinket, a fontos évfordulókat, ha közömbösekké válnánk, nemde a saját múltunkat, gyökereinket, felmenőinket, sok esetben szent életű elődjeinket tagadnánk meg?! Ezt pedig egyetlen nemzet fiainak és leányainak sem lenne szabad megtennie. A múlt tisztelete nélkül milyen jövő lenne várható?!

De keresztény gyökereink, szent példaképeink, az évezredeken át tovább adományozott tiszta hit iránt sem lehetünk közömbösek. Istennek nem szabad hátat fordítanunk, Istent nem szabad kizárni az életünkből! S aki csak teheti, ünnepelje Őt a templomban is. Töltekezzen Vele a szentmiséken, melyekre szabadon járhatunk. Hétköznapokon is, nem csak akkor, mikor „kötelező”. Akinek nincs valami igazán komoly oka, ami miatt nem mehet templomba, az térjen be, adjon hálát, mondjon köszönetet azért, hogy Isten megóvta őt s szent hajlékába vezérelte hálaadásra…

Kívánom, hogy ilyen hálatelten dobbanjon meg szívünk az idei március 15-én is, bárhol is emlékezzünk, bárhol éljük meg aznap magyar önazonosságunkat!

Molnár Tamás atya írása (Remény, 2022 / 11. szám)

* * *

Kattintson az egyes évszámokra, s visszapillanthat az előző évek koszorúzásaira is:

2016 és 2018

A hagyományt folytatva, idén is elhelyezésre kerül a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség koszorúja