November 10.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Etruriában született, de nem tudjuk mikor. Azt tudjuk, hogy már egész fiatalon alapos teológiai képzettséggel rendelkezett, és Rómában, az egyházi hivatalokban jelentős tisztségeket töltött be. Ítélőképessége és határozottsága annyira megbecsültté tették, hogy két pápa alatt is fődiákonusként vett részt az Egyház vezetésében. A püspökök és pátriárkák, akiknek ügyeit mély hivatástudattal intézte,„a római szentszék és az istenszolgálat ékességének” nevezték. A császári udvar is becsülte, s többször közvetítőnek használta. Éppen Galliában volt, hogy békét közvetítsen, amikor meghalt III. Szixtusz pápa. Távolléte ellenére azonnal őt választották meg pápának.

Először püspökké szentelték, aztán 440. szeptember 29-én elfoglalta Péter katedráját. Szíve alázatának jele ismertté vált, amikor kijelentette: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és e méltóságot egy méltatlan utód sem csorbítja.” Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk annak okát, hogy az Egyház szervezeti kérdéseiben olyan határozottan intézkedett.

November 7.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Willibrord 658-ban született Northumbriában. Tekintélyes angolszász családból származott. Apja, Vilgils akkori szokás szerint gyermekkorában a York melletti Ripon szerzeteseinek gondjaira bízta. A korábbi skót kolostor éppen akkor került át Yorki Szent Wilfridnek és római-angolszász irányzatának befolyása alá. Willibrord a próbaévek után ott tette le szerzetesi fogadalmát Szent Benedek regulájára. Amikor 678-ban Wilfridet elűzték püspöki székéből, Willibrord áttelepedett az ír Rathmelsigi (ma: Mellifont) kolostorába, ahol Szent Egbert volt a tanítója, Szent Wigbert pedig a mintaképe. Az ír szerzetesség mélysége és bensősége kifejlesztette benne a szemlélődésre való hajlamot. Harminc éves volt, amikor pappá szentelték. Tizenkét évet töltött el itt csendes szemlélődésben. Közben kialakult benne a nagy feladat, a missziónáriusi életvitel.

A frízek földjét választotta ki Willibrord missziós területnek. 680-ban tizenegy társával (köztük Szent Suitberttel, akit később püspökké szenteltek, és Dél-Vesztfáliában misszionált) indult el nagy missziós útjára, a Rajna bal partján fekvő Frízföldre. Ezen a vidéken (amely a mai Hollandia területén feküdt) előtte már egy évszázad óta számos skót szerzetes prédikált a frízek között anélkül, hogy maradandó hatást ért volna el.

November 5.

Mons. Koller Gyula atya rovata

*Székesfehérvár, 1000‒1007 között    +Veszprém közelében(?), 1031. szeptember 2.

Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és feleségének, Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt. Így a Képes Krónika több fiúról tesz említést. A gyermekek azonban nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak, nevét is csak kettőnek ismerjük. Volt egy Ottó nevű fiuk, aki valószínűleg még 1000 előtt született és korán elhunyt. A másik fiú, Imre nevét anyai nagybátyjától, II. Szent Henrik császártól vette (Henricus, Enricus, Emericus, Emreh, Imreh, Imre). A legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi születésének idejét, helyét pedig Székesfehérvárra.

Imre herceg élete folyását nem könnyű követni, mivel legnagyobbrészt a krónikák és legendák gyér adataira vagyunk utalva, a legenda pedig a ,,liliomos herceg” alakját még jobban kiszínezte, mint Istvánét. Szüzessége miatt századokon át valami nőies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. ,,Pedig ‒ írja joggal Sík Sándor ‒ Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesül az ereiben: apai és anyai öröksége bár kétféle, de édestestvére egymásnak. Mindkettő a hősiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya. Az apai vér Árpád vére, aki maga is folytatója volt a honfoglaló ősök hősies hagyományának. Szent István hitvédő harcaiban átlelkesült, átszellemiesült ez a vér, de erejéből, bizonyos értelemben még ősi vadságából, fiatalos nyerseségéből is alig vesztett. Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István trónusának várományosát is uralkodónak, hadvezérnek és diplomatának nevelte. A hősi magyar hagyományban nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja Gizella, maga is szent életű Boldog, a regensburgi udvar szent levegőjéből jön, ahol már akkor egy császári szent-család él, és szenteli meg az uralkodás német hagyományait.” (Szent magyarság 27.)

November 4.      

Mons. Koller Gyula atya rovata

*Arona, 1538. október 2. +Milánó, 1584. november 3.

Borromei Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai voltak. A család alapítója, egy bizonyos Padovából való Vitaliani, a milánói herceg tanácsosa, miután anyjától fölvette a Borromei nevet, 1445-ben Arona grófja lett. Politikai hatalmuk és tekintélyük nem utolsó sorban a nagy vagyonból fakadt, mert a Borromeiek között bankárok is voltak, és Londonban meg Barcelonában fiókintézetük volt. Ugyanakkor a családtagok a diplomáciában és a politikában is tevékenykedtek, és jól szerepeltek a franciákkal vívott háború idején.

Károly atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen fölhasználni.

November 3.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Márton apja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, és társaival együtt útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. A hódító harcok befejezése után Peru felé vette útját, és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akitől egy kislánya született, s akinek megígérte, hogy feleségül veszi.

Juan lovag Annával együtt 1569-ben érkezett Limába. Anna kislányával az egyik külvárosi házban húzta meg magát, Juan pedig másfelé kereste boldogulását. Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Apjuk távolléte ellenére az édesanya annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek a szomszédok mintaképei lettek.

Juan lovag az egyik napon váratlanul megjelent a kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta, és magával vitte Guayaquilba, ahol az alkirály egyik hívénél teljesített szolgálatot. A két gyermek állandóan apjuk körül forgott, de, mert mulattok voltak, a környezet ezt nem nézte jó szemmel. Nemsokára vissza is küldte őket anyjukhoz.

A mulattnak a néger és fehér bőrű szülők közös gyermekét hívták. A spanyol gyarmatokon a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt, amely nem annyira faji megjelölést, mint megbélyegzést jelentett. Juan Annát emiatt nem vette feleségül.