Július 2.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Ottó 1060 körül született Schwabenben, feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi családban. Szülei papnak szánták, ezért a Würzburgban élő bencések kolostorába adták. Ott nevelkedett, de mivel szülei váratlanul meghaltak, nem tudta befejezni iskoláit. Útnak indult, hogy alkalmat keressen tanulmányai befejezéséhez. Lengyelországban kötött ki. Ott tanítóskodott, közben lehetőségéhez képest teológiát tanult. Pappá szentelése után Ulászló lengyel herceg udvari káplánja lett. Ügyessége és bölcsesége láttán az uralkodó különféle ügyek elintézését bízta rá. Ottó összeköttetései révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. IV. Henrik császár személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, majd 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben pedig Ottó minden tiltakozása ellenére, bambergi püspökké.
Ottó ezzel a császárokkal különleges kapcsolatban álló egyházmegye püspökeként bekerült kora nagy küzdelmeibe. VII. Gergely pápasága alatt a császár és a pápa közt nyílt küzdelem tört ki a püspökségek betöltésével kapcsolatban. A viszálykodás, az „invesztitúraharc“ mindkét oldalon könyörtelenül folyt. Ottó igyekezett az állhatatlan természetű császárt minden túlzástól visszatartani, ami nem mindig sikerült neki. Ereje és érdeme az volt, hogy mindkét féllel szemben igazságosan próbált eljárni és közvetíteni is. Egyforma hűséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Ezt akkor is kimutatta, amikor a császár szinte erőszakkal püspökké nevezte ki. A császár kezéből elfogadta a jelvényeket, de püspökké szentelését már a pápával végeztette el. IV. Henrik halála után 1107-ben V. Henrik megbízásából tárgyalt az invesztitúra kérdéseiről, de mert fáradozása reménytelennek tűnt, visszavonult a birodalom ügyeitől. Csak 1121-ben fogott hozzá ismét a közvetítéshez. Tekintélye megérlelte a wormsi konkordátumot, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek.
Néhány évvel ezután. III. Boleszláv lengyel herceg, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Ottó nagy előkészülettel indult útnak 1124 májusában. E missziós útján, veszélyek és bajok ellenére is prédikált és keresztelt, sok templomot alapított, és művének folytatására missziós papokat hagyott hátra. 1125 márciusában érkezett vissza Bambergbe. Három évvel később másodszor is Pomerániába kellett vonulnia, hogy a hitehagyottakat visszavezesse a hitre. Számos helyen misszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerősítését. Ezért joggal nevezik őt Pomeránia apostolának.
Egyházmegyéje határain messze túl is ismert volt, mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének előmozdítója. A kor irányzatait részrehajlás nélkül követte. Támogatta a reformot, amely a clunyi mozgalom folytatójaként működött, és segítette a ciszterciek és premontreiek új rendjét is. Működésének legfőbb területe a bambergi püspökség volt, de segített a többi püspökségben is a kolostoralapításokban.
A vallási élet megújítása érdekében az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat határozatait ellenőrizve fontosnak tartotta a vidéki plébániák alapítását és megerősítését. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta az egész birodalomban híressé vált bambergi dómiskolát.
1139-ben súlyos betegség támadta meg, amelybe június 30-án Bambergben belehalt. A michelsbergi kolostorban helyezték örök nyugalomra. 1189-ben III. Kelemen pápa avatta szentté.
Szent Ottó az Egyház hű fia maradt akkor is, amikor a császár szolgálatában tevékenykedett. Mindig megtalálta a megfelelő módot arra, hogy a pápát is és a császárt is szolgálja, s közben egyiket se sértse meg.Jó példa erre a bambergi püspökség elfogadása. A császár már 1102 karácsonyán kinevezte s gyűrűvel és pásztorbottal is beiktatta, ő azonban püspökké szentelését addig halogatta, amíg II. Paszkál pápa 1106 pünkösdjén fel nem szentelhette. Nem köpönyegforgató volt, ahogy manapság szokszor előfordul, hanem nyíltan megmondott véleménye mellett az ellenfeleket csitította, s közben nagy bölcsességgel rámutatott arra, ami szolgálja a közösség javát. Jó lenne, ha megtanulnánk tőle a bölcsességet, türelmet és a töretlen hűség mellett a megértés kompromisszumát.
Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak fel, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Ám nemcsak támogatta a kolostorokat, hanem ő maga is szerzetesi szerénységben élt. Nem kívánt új cipőt, új ruhát. Asztaláról a legjobb ételeket a szegény rászorulóknak küldte. Szerénysége és másokkal törődő gondoskodása üzenet mi számunkra, hogy ne csak a magunk hasznával és jólétével törődjünk, hanem gondoljunk azokra is, akik a csillogó jólét, a pompa és ünneplések árnyékában alig-alig tudnak megbirkózni azzal, hogy életük ne süllyedjen a létminimum alá.
*
„Legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16 - Szent Ottónak tulajdonított jelszó)