Április 21.
Mons.Koller Gyula atya rovata
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Longobárd nemesek leszármazottja. Szülővárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát is. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, egyszer s mindenkorra elhagyta apját és Aostát. A következő három évben nyughatatlan vándoréletet élt, bebolyongta egész Burgundiát. Hol s merre fordult meg Franciaország tájain, arról nincsenek adataink. De azt már tudjuk, hogy Lanfranc prior, a későbbi canterburyi érsek, tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta. A prior vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. 1060-ban belépett a szerzetesek közét Becben. Majd az érsekké lett Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett. Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070-1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta. Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte a vitatott kérdéseket. Mégis 1090-ben belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt, aki azt állította, hogy Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott eretnek nézeteit. Anzelm levélben védekezett, később pedig kifejtette a Szentháromságról szóló igaz hitet „Az Ige megtestesülése” című művében.
Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála után a canterburyi püspöki szék üres maradt, de csak hosszabb várakozás után, 1093-ban lett Anzelm Canterbury érseke. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Hódító Vilmos király Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta. Ennek oka abban keresendő, hogy az érsek tiltakozott az ellen, hogy a király pénzért osztogassa az egyházi méltóságokat (invesztitúra). Ezért 1097-ben Rómába kellett távoznia, ahonnét csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor visszatérte után érvényesíteni akarta az invesztitúra ügyében a pápai rendeletet, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel is. Ezért 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Anzelm ezekben a harcokban a pápai tekintély előtt készségesen meghajolt. A királyokkal való összetűzései miatt az érseket többen összeférhetetlennek tartották. De akik közelebbről ismerték, különösen szerzetestársai - hivatkozva érzelemmel teli jámborságára és szívélyes barátkozásaira -, igen jó embernek tartották. Munkatársai elismerték szigorúságát, de azt is, hogy a gyakorlati részletekben hajlékony és engedékeny volt. E harcok zajában is született néhány értékes teológiai munkája. A legjelentősebb köztük a „Cur Deus homo” (Miért lett az Isten emberré). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) című beszéde. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Mindenegyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya. Nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, de kortársait megragadta teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével - és még most is hatással van azokra, akik műveit olvassák. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy "ő volt korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön".
Életének utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában. 1109-ben halt meg. 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, ünnepét pedig a Római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.
*
Kortársaira igen nagy hatást gyakoroltak Anzelm püspök imádságai. Misztikus bensőség és mélység volt bennük, ami leveleiben és beszélgetéseiben is megmutatkozott. Imamódja - jegyezte föl életrajzának írója - hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utal és a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra. Megtanulhatjuk tőle, hogy imáinkban az érzelmi jámborságot nem szabad szégyenlenünk. Sőt örülnünk kell, ha sikerül imádságainkban Jézussal vagy a szentekkel bensőséges barátságra jutni. Ámde nem a külsőleg „mutogatott”, hanem a bensőséges érzésre kell törekednünk! Ugyanakkor Szentünk hangsúlyozta, hogy az imához és a hitigazságokhoz is értelemmel kell közeledni. Nemcsak kutatta és hirdette Isten bölcsességének, az imáknak és hitigazságoknak mélységeit, hanem - írják róla - amit hitt, értelme segítségével annak édességét szívében is érezte. Szívleljük meg üzenetét: Csak akkor lehet majd tökéletes „odaáti” életünk, ha itt gyarapodik ismeretünk. Ha csak „szajkózzuk” az ima szövegeit és nem értjük, nem éljük át mélyebb értelmét, akaratlanul is „tibeti imamalommá” válhatunk.
*
"Add, Istenem, hogy itt gyarapodjék rólad való ismeretem, odaát pedig beteljesüljön!" (Szent Anzelm püspök)