:

Katekézis-sorozat az erényekről (2. rész - 2017.3.22.)

A hitről

Olyan témáról van szó, amiről hosszasan érdemes elgondolkodni, aminek egyre elmélyültebb megismerése kapcsán, mint egy feneketlen kút mélységébe zuhanunk, mert egyre több összefüggésre találunk életünk egyes elemei és az említett isteni ajándék között. Éppen ezért, a teljesség igénye nélkül, csupán néhány szempontból megközelítve szeretnék belekóstolni valót kínálni a hitről szóló részben e csodálatos kincsünk örömteli megízleléséhez.

A hit témáját a művészet is megpróbálta kifejezni az évszázadok során. Képzeljünk el két festményt magunk előtt. A 17. században élő Vermeer alkotásai között „A hit allegóriája” elnevezésű olajfestmény egy fehér és kék színű ruhába öltözött női alakot ábrázol, aki baljával egy asztalra támaszkodik, amelyen misekönyv, kehely és feszület található. A hölgy háta mögött a keresztrefeszítés jelenetét látni. Jobb kezét a szívéhez teszi, lábát egy földgömbre, arckifejezése pedig önkívületi…

A másik kép pedig amit lelki szemeink elé idézhetünk: „Krisztus színeváltozása”. Ezt a címet adta egyik alkotásának a 15. és 16. század fordulóján élt itáliai festő, Perugino is, aki többek között részt vett a római Sixtus-kápolna egy részének kifestésében, mégpedig azt a jelenetet festhette meg, amikor Krisztus átadja a kulcsokat Péter apostolnak. De miért kerül említésre a színeváltozás története a hittel kapcsolatosan? Azért, mert a hegyen átváltozott Krisztus, a Törvény, a Próféták, az Atya hangja, amely Krisztus titkát nyilatkoztatja ki, hitünk tartalmának összefoglalását jelentik… A látható dolgok is felhívják figyelmünket a láthatatlanra. Keresztény szimbólumaink, a liturgia eszközei, a kézbe vehető Biblia lapjai túl akarnak mutatni egy csupán földi és elmúló valóságon, s tovább akarnak vezetni minket a láthatatlan létezésének elfogadásához, ami hitet igényel.

Egy zsidó ember írta a gettó falára: „Hiszek a Napban, ha nem is süt szépen. Hiszek a szeretetben, ha nincs is benne részem. Hiszek Istenben, ha nem is látom éppen.” Dante Isteni színjátékában, a Paradicsomról szóló rész huszonnegyedik énekében a kérdésre: „mi a hit?”, az Újszövetség Zsidókhoz írt levelének idézetén alapuló válasz olvasható. „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka.” (Zsid 11,1) Hittel akarunk a láthatatlan Istenhez közelebb kerülni. Hinni létezésében, hinni isteni tulajdonságaiban, hinni abban, hogy amire minket tanít, az a javunkat szolgálja, hinni azt, hogy gondoskodása tart létben minket. „A hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása.“ (KEK, 150)

A múlt század egyik teológusa, Halász Piusz ciszterci szerzetes fejtegetése alapján „a világ azért lett, hogy benne lehessen a föld. A föld azért lett, hogy rajta ember lehessen. Az ember pedig azért lett, hogy a világot építse és szépítse.” Mindezt azonban csak akkor tudatosítjuk, ha Isten szemszögéből tekintünk a világra. Hívőként, Isten szemével nézve beláthatjuk, hogy Isten nagy kalandba bocsátkozott, mikor az embernek adta ezt a világot – a körülötte, fölötte, bene lévő világot. Isten, mint barátját helyezte az embert a világba, rábízva azt: „töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá!” (Ter 1, 28) Ám az ember e barátságból kiszakadt bűnével. A boldognak induló földi élet szenvedésekkel, próbákkal teli életként torkollt a halálba. De „az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1, 14), megváltott minket, vagyis ismét Isten barátságába kerültünk… A barátság is láthatatlan dolog, mégis hiszünk létezésében, mert megtapasztalása ezt diktálja. A láthatatlan Isten megtapasztalása mélyítse el hitünket, s a tőle ajándékba kapott világban, a látható dolgokon keresztül is figyeljünk fel szerető gondoskodására.

A Szentírás számos alakjának példája mutat a hitre, mint követendő erényre. Az olasz biblikus, a néhány éve elhunyt Carlo M. Martini bíboros egyik könyvében így válaszol feltett kérdésére arról, hogy mi is a hit: A hit egy olyan nagy jó, hogy könnyebb példákkal elbeszélni, mint szavakkal. Majd felsorol néhány fontos példát a hitre: Ábrahám viselkedése, aki azt válaszolja, „Itt vagyok!”, amikor az Úr hívja őt, hogy próbára tegye (Ter 22, 1). Mózes viselkedése, aki azt válaszolja, „Itt vagyok!”, Annak, aki az égő csipkebokorból szólítja őt (Kiv 3, 4). Sámuel viselkedése, aki azt mondja, „Itt vagyok!”, amikor Isten éjjel hívja őt (1Sám 3, 4.10). És Mária viselkedése, aki azt válaszolja az angyalnak, „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint“ (Lk 1, 38). De tovább kéne folytatnunk a sort a hit megfogalmazásáról saját életünkből kiindulva is: a hit a mi igen-t mondásunk Annak, aki kinyilatkoztatja magát, bemutatkozik nekünk, szól hozzánk. „A hit által az ember teljesen aláveti értelmét és akaratát Istennek. Egész emberi létével igent mond a kinyilatkoztató Istennek“ – olvassuk a Katekizmusban (KEK, 143).

Istenre bízzuk magunkat, mert hiszünk állandó gondoskodásában, mert hisszük, hogy mellettünk áll életünk minden pillanatában, a legkülönfélébb helyzetekben. És így mindent új fényben láthatunk: a hit fényében. „A hit fénye – ezzel a kifejezéssel az egyházi hagyomány a Jézus által hozott nagy ajándékot jelöli, aki Szent János evangéliumában így mutatkozik be: Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben (Jn 12, 46)“ – olvasható Ferenc pápa első enciklikájának első gondolataként. Ha hiszünk Istenben, ha hiszünk Jézus Krisztusban, földi életünk eseményei, kapcsolataink, mindennapi teendőink, megoldandó ügyeink, örömeink és fájdalmaink, kereszthordozásunk és minden, ami csak kapcsolatos velünk, új fényben tűnnek fel lelki szemeink előtt. Másként tudunk azokhoz viszonyulni. Más szemszögből tudunk rájuk tekinteni. A hit fényében értjük meg a szentírási igazságot: akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik (Róm 8, 28). Hitünk által tudjuk életünket tudatosan Isten kezébe helyezni. Az ismert vers sorai is ezt akarják kifejezni: „Életem ott van Isten tenyerén, azért nem félek én. Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem. Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom. Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól: Ne félj! Miért is? Mitől is félhetnék én, az Isten tenyerén!“

Mária boldog volt, mert hitt. Lukács evangéliumában olvassuk Erzsébet szavait, amikor Máriát köszöntötte találkozásukkor: „Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!“ (Lk 1,45). A hit számunkra is boldogságot hoz. Isten megtapasztalásának boldogságát. Annak a tudatnak boldogságát, hogy Isten soha nem hagy cserben minket. S talán ennek a mély boldogságnak a birtoklását környezetünk is megérzi rajtunk. Hitből élve – mert „az igaz a hitből él“ (Róm 1, 17) – életünk tanúságtétellé válik, hittérítőkké válunk, vagyis másokat is a hitre buzdítunk, a hit által pedig Istenhez kerülnek ők is közelebb. A szóban forgó apostolkodást illetően nem lehet kifogásunk az, hogy nincs rá időnk. „Ha megéljük a hitet a mindennapokban, a munka is alkalommá válik arra, hogy közvetítsük a keresztény lét örömét“ – írta egyik tweet-üzeneteként a Szentatya.

Kérjük Jézust az apostolokhoz hasonlóan: „Növeld bennünk a hitet!“ (Lk 17, 5), hogy kitartva mellette, amikor szükségünk van rá, nekünk is elmondhassa, mint a ruhája szegélyét érintő asszonynak: „hited meggyógyított“ (Mt 9, 22) vagy mint a szolgájáért fohászkodó századosnak: „legyen úgy, ahogy hitted“ (Mt 8, 13). Hogy egyszer mi is vallhassuk Szent Pállal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam“ (2Tim 4, 7). De addig is forduljunk gyakran az egyik legszebb hitvallással Krisztushoz, ahogy Szent Tamás apostol vallotta: „Én Uram és Istenem!” (Jn 20, 28).

Folyt.köv.
© Molnár Tamás
Kép: Vermeer: A hit allegóriája, internet