:

Áldott húsvétot kívánunk!

Molnár Tamás atya írása, mely a Remény húsvéti számában jelent meg:

„Föltámadt Krisztus e napon, alleluja! Hála légyen az Istennek” – énekeljük az egyik húsvéti énekben. Sokunknak fülében cseng ez a sok versszakos ének, eszünkbe jutnak a korábbi évek feltámadási körmenetei, az Oltáriszentségben köztünk maradt Jézus Krisztus társaságában énekelve haladó, zúgó harangok és csengők hangjától is ünnepélyes menet, sok helyen égő gyertyákkal a hívek kezében, akik a húsvéti örömben nem csupán a templom szent falai között kívántak osztozni, hanem a győzelmi örömet annak falain kívül is hirdették, mindenki tudtára adva: „Föltámadt Krisztus e napon, alleluja!” A Feltámadott szobra, s a szintén Őt jelképező húsvéti gyertya is figyelmeztető jelként emelkedett a magasba: a sötétségbe Világosság érkezett, az Élet győzött a halál felett, hála legyen! Igen, szívünk hálával volt tele ezeken a szép liturgikus körmeneteken is, csakúgy, mint az egész húsvéti misztérium ünneplése alkalmával, melyet a liturgia oly gazdag és mélyértelmű elemei kísértek évről-évre.

Tavaly a megszokott fizikai jelenlét helyett a kedves hívek túlnyomó többségének csupán lélekben és virtuálisan – a televízió, a rádió, a világháló által – volt lehetősége bekapcsolódni a közvetített szentmisékbe és szertartásokba, családegyházakként ünnepelték otthonaikban az egyházi év legnagyobb ünnepét. Még így is, mikor felcsendült a Te Deum, vagy épp a már idézett népének, illetve az ünnepi mise végén nemzeti imánk, a szemek könnyekkel, a szívek pedig hálával teltek meg. „Hála légyen az Istennek!” – hála, hogy megvagyunk, hála, hogy megéltük a húsvétot, hála, hogy szeretteink – akikkel akár fizikailag is együtt, akár bár fizikailag távol, de lélekben és szeretetben talán annál szorosabban együtt – szintén megvannak, ők is húsvétot ünnepelnek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, pontosabban hálaadó imával fordultunk Istenhez.

Azóta eltelt egy esztendő, s a helyzet hasonló. Megvagyunk, hálásak vagyunk. Élő szeretteinkért is. Sokan azonban azóta már nincsenek közöttünk, mármint fizikailag, földi testben. Egy gyászoló családnak talán most nehezebb a hálára gondolni. Ők vajon hogyan képesek énekelni a szavakat: „hála légyen az Istennek”? Lehet, nehezebben. De ha belegondolunk, mégiscsak teljesen jogosan. Mert amiért hálát adunk, amit húsvétkor ünneplünk, vagyis, hogy Jézus Krisztus dicsőségesen feltámadt a halálból, szoros összefüggésben áll elhunyt szerettük, szeretteik földi élet utáni sorsával is. Mert Krisztus feltámadása miatt hiszünk az emberek feltámadásában is, valamint az örök életben. A második isteni személy emberi létezést vállalva megváltott minket keresztáldozata által, utat nyitott a Mennyország felé, amit az ősszülők bűne elzárt. Vagyis halhatatlan lelkünk számára a Megváltó visszaszerezte az örök boldogság lehetőségét, feltámadásával pedig hirdeti, hogy mi is új életre támadunk földi létezésünk után, s amennyiben szándékosan nem fordítottunk Istennek hátat, ez az új élet egy örökre Vele élt életet jelent számunkra. „Hála légyen az Istennek!”

A hála kitágítja az emberi szívet. Ha a jelen körülmények között is hálásak tudunk maradni, ha észrevesszük mindazt, amit Isten értünk tesz, amivel megajándékoz, amit érzékszerveinkkel megtapasztalni enged, akkor még ezt a világjárványos időszakot is könnyebben az Úr és a felebarát iránti szeretet lehetőségeire alkalmat adó időnek tudjuk tekinteni, s arra felhasználni. Ha a hálaadás lelkülete jár át minket, könnyebben elfogadható lesz ez a korlátozásokkal teli időszak is. S majd mikor újra szabadon találkozhatunk, templomi szentmiséken vehetünk részt, zarándoklatokra mehetünk, akkor se feledkezzünk el a háláról. A hála erénye által is őrizzük lelki egészségünket. Az állandó panaszkodás, pesszimizmus és elégedetlenkedés lehúz, bezár, kifáraszt, frusztrálttá, békétlenné tesz. Sőt, az így élő ember másokat, családtagjait is képes magával rántani. A hálás hozzáállás sokkal inkább magával hozza a békét, a bizakodó reményt a továbbiakban is, illetve az Úrnak megköszönt nehézség annak elfogadása után hordozhatóbbá válik, idegen és elviselhetetlen helyett édes teher lesz belőle, Krisztussal együtt hordozott, érdemszerző kereszt.

Kedves Olvasók, azt kívánom mindannyiunknak, támadjon fel bennünk Krisztussal együtt a hála erénye is. Most is szívből, örömmel és őszintén ismételgessük: „hála légyen az Istennek.” Megváltásunkért, Krisztus feltámadásáért, a mi örök életünk reményéért, elhunytjaink örök boldogságáért, jelen életünkért, mely itt és most válik az üdvösség útjává, ha hagyjuk, hogy a Feltámadott közelsége járja át.

Tamás atya írása, mely a Vasárnap húsvéti számában jelent meg:

Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából? – olvassuk a kérdést Szent Márk evangéliumának utolsó fejezetében. A Jézus sírjához siető asszonyok tanakodtak így aggódva és tanácstalanul húsvét reggelén. Igen nagy volt ugyanis az a kő – jegyzi meg a szentíró. Ám a sírhoz érve – folytatódik a történet – az asszonyok látták, hogy a kő el volt hengerítve. Sőt, sokkal több történt, mint amit remélni mertek volna. Szerették volna meghalt Urukat még egyszer látni és illatos kenettel megkenni, az ottani és akkori temetkezési szokások szerint, és íme, nem csak a nagy kő volt elhengerítve a sír bejárata elől, hanem az égi hírnöktől megtudták, hogy a halott Úr Jézus feltámadt, azért nincs már a sírban.

Vajon ki fogja elhengeríteni a követ reményeink sírjától? Ki hengeríti el nekünk a bűnök súlyos kövét? Vajon ki hengeríti el nekünk a családi és személyes élet gondjaiból fakadó aggodalmak kövét? Ki hengeríti el nekünk a követ, amely szeretteink sírját fedi? És ki hengeríti el a világjárvány okozta veszteségek, félelem, féltés, betegség, gyász sokakat súlyosan lehúzó nagy kövét? Talán ilyen és ezekhez hasonló kérdések kavarognak bennünk, amikor olykor könnybe lábadt szemmel gondolunk azokra, akik hosszú ideje nem találkozhattak szeretteikkel, akik magányosan élik már jó ideje otthonuk mozgásterére leszűkült mindennapjaikat, akik nem látogathatóak a kórházban vagy az idősek otthonában, illetve akik a látogatási tilalom miatt szinte tehetetlenül és összeszorult gyomorral, szeretett betegüktől fizikailag távol élik át a kimerítő várakozás napjait, vagy pedig, akik szeretett családtagjuk, sőt, családtagjaik elvesztése felett átérzett fájdalmukat próbálják feldolgozni éppen…

Idén is elérkezett, a nehéz hónapok forgatagában felvirradt húsvét ünnepe. Ez a kijelentés nem érzéketlen, a jelen állapotokkal ellentétben álló örömhír-hirdetés kíván lenni, egyáltalán nem. Mert mikor máskor, ha nem a halálsötét éjszakában van a legnagyobb szükség a felvirradó fénysugár reményére?! Húsvét idei ünnepével is felvirrad számunkra a feltámadt Krisztustól kapott remény. Ő adta s adja vissza az ember reményét, és ezzel együtt életének értékét és célját is. Krisztus, a Megváltó az, aki nemhogy elhengeríti bűneink kövét, hanem kegyelme által lelkünket új életre támasztja, amikor bocsánatkérésükre válaszolva örömmel megbocsát. Ő az, aki minden családi vagy egyéni gond elviseléséhez bíztatást nyújt: bátorság, ne féljetek! Békéjét adja, mint feltámadása után tanítványainak. Próbáljuk csak ki, fohászkodjunk őszintén, szívből, bármilyen körülmény közepette. Valamint Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk biztos záloga is, hisszük a feltámadást, hisszük az örök életet, és ennek a hitnek vigaszában tekintünk elhunytjainkra, de bízunk saját örök boldogságunkban is. Ami pedig a már több mint egy éve húzódó világjárvány miatt minket érintő nehézségeket és türelempróbát is illeti, emberi törékenységünk tudatában megint csak arra a tapasztalatra jutunk, a hit erős kapaszkodó, az élő Krisztusba vetett hit, az élő kapcsolat vele, sok dologban gyógyír számunkra, erőforrás, kapaszkodó. Húsvét ünneplése ezt a kapcsolatot, ezt a mondhatnánk, töltekezési pontra való csatlakozásunkat kívánja megszilárdítani. Mert az ünnep kínálta megállás mindig erre is szolgál.

Ne gyászoljuk hát az eltemetett reményeket! Húsvét idei ünnepe is – még ha más is, mint régen volt, a sokéves megszokott formájától a múlt évhez hasonlóan még az idén is eltérő – hozzon új lelkesedést életünkbe, és bizakodást, hogy mindennek lehet értelme, hogy még a megpróbáltatások is jobbá formálhatják, csiszolhatják a lényegesre figyelő, a másokkal szeretettel törődő jellemünket. A mindennapi élet keresztjeinek hordozásakor is Jézus Krisztus győzelme adjon lelkesedést a kitartáshoz, az örök boldogság reménye pedig vigaszt bárminemű földi szomorúságban. Krisztus feltámadásának ünneplése töltse meg örömmel mindannyiunk szívét. Ez nem könnyelműséget jelent, hanem hatalmas erőt, hogy mind többen lelkiekben gazdag és szeretni képes emberekként haladjunk át ezen a történelmi korszakon is…

* * *

Tamás atya írása, mely a Felvidék.ma hírportál oldalán jelent meg:

Idén, immár második alkalommal, a sokéves hagyományoktól eltérően, rendkívüli módon éljük át a húsvéti ünnepkört. Óvintézkedések, korlátozások, alternatív megoldások. S mégis ünnep az ünnep?! Igen!

A húsvéti vigília egyik liturgikus imája úgy szólítja Istent, mint aki csodálatosan teremtette és még csodálatosabban megváltotta az embert. A megváltás műve s Jézus Krisztus feltámadása a halálból a keresztény vallás központi eseménye, ezért ennek évenkénti megünneplése nem véletlenül a legnagyobb egyházi ünnep. Még a teremtésnél is csodálatosabb a megváltás? Megújult élet? Vagyis igenis, van okunk ünnepelni? Még így is?

Vidékünkön húsvét ünnepe egybeesik a természet megújulásának időszakával, a tavasszal. A virágba boruló fák, a madárcsicsergés, a ragyogó nap által új fénybe öltöztetett világ is a megújulást, az élet dinamizmusát sugallja fennhangon. A kipattanó rügy, a tojás héját csőrével belülről kopogtató, majd szárnyait próbálgató kismadár, a kopár kertet színessé varázsoló virágszőnyeg az új élet lelkesedésével kívánja a világban különleges helyet betöltő embert elárasztani. A teremtett világ egyfajta megújulása a tavasz. A Teremtő nem szűnik meg újítani. S mi ennek idén is hálatelten örülhetünk.

Az emberiségnek azonban sokkal nagyobb megújulásra is szüksége volt már a világtörténelem során, a már említett megváltásra. A Szeretetet visszautasító bűnt jóvá kellett tenni, az elrontottat helyre kellett hozni. A Megváltó vállalta ezt. Minden emberért. S innentől kezdve létezik az új lehetőség: megtisztultan, megújultan továbblépni. Az új élet lelkesedésével lépkedni. Az egyetlen földi életünket kell időnként újból és újból helyreállítanunk. Lelkünk a földi élet idején testünkben vándorol, s utána sem szűnik meg örökre létezni. Örök létezésének minősége azonban nagyban függ a földi élet lépéseitől. S ha arra az örök életre éppen ez az egyetlen véges földi élet készít elő, ezt a lehetőséget kell jól felhasználnunk. Ebben az életben kell ismételten „lelki tavaszra” vágynunk, még így, a rendkívüli formájú ünnep alkalmával is.

A napokban a sajtóban olvasott számok és értékelések szerint úgy tűnik, lassacskán javul már a járványhelyzet. Nagyon vágyunk erre, erre a fajta tavaszra, megújulásra is. Hiszen természetes vágya az embernek, hogy másokkal is szabadon találkozzon, szeretteihez gond nélkül ellátogasson, s nem utolsó sorban sokan azt is nagyon várjuk már, hogy templomainkban fizikai jelenléttel is egy együtt és egymásért is imádkozó közösség tagjaiként összegyűlve dicsőítsük Istent. Ám addig is éljünk a lelki közösség, a virtuális tér, a telefonhívások által ápolt kapcsolatok lehetőségével. Bátorítsuk és buzdítsuk egymást, ha kell, legyünk egymás vigaszára. Legyünk felelősségteljesek, ám ne essünk kétségbe!

A kereszténység kétévezredes történelme alatt már sokféle megpróbáltatás közepette ünnepelt egy-egy nép, egy-egy közösség húsvétot. Hiszen az évek során voltak háborúk, járványok, tragédiák, igazságtalanságok – nálunk, máshol, világszerte. Ám a Feltámadottba vetett hit mindig tovább élt. Hozzánk is eljutott. Most is tovább fog élni. S ha helyes lelkülettel fogadjuk a jelen állapotot, még meg is erősödik ez a letisztult, de őszinte hit. Így a földi életre az örökkévalóság szemszögéből is tudunk tekinteni. Elviselhetőbbé válik minden keresztútnak tűnő életút, érdemszerzőbbé egy-egy nehéz életszakasz, ha lelki szemeinkkel a síron túl felé is tekintünk. S ebben a hitben mérföldkő számunkra Jézus Krisztus üres sírja, Aki feltámadásával a mi örök életünk reményét is belénk oltotta.

Húsvét ünneplése serkentsen bennünket arra, hogy a lelki tavaszt hozó lehetőségekkel életünk minél több területén éljünk, mert a tiszta lelkiismeret, a békésebb embertársi szálak, a lélek javát szolgáló helyes érték- és időrend valóban a megújult élet boldogságával tud megajándékozni, vagyis érdemes ezt az egy földi életet mindig a lelkesedés tavaszi színeibe öltöztetni. Ha az idei körülmények módosítanak is valami megszokotton, a szívünkben ezekben a napokban is van okunk ünnepelni. Az ünnep legyen ünnep mindenki számára…

* * *

Tamás atya írása, mely a Körkép.sk hírportál oldalán jelent meg:

Bár a Passió utolsó filmkockái is a halálon aratott győzelmet sugározták, a rendező egy teljes filmmel kíván a keresztény tanítást hitelesítő és megpecsételő nagy tény üzenetének teret adni: Jézus feltámadt a halálból, Jézus örökké él. Mert így van értelme az egésznek. Ez ad reményt. A mi örök életünket illetően is. Ezt ünnepeljük húsvétkor. Az idei, 2021-es húsvét alkalmával is, amikor oly nagy szükségünk van reményre, a megújulásba vetett hitre.

Immár több mint másfél évtizeddel ezelőtt, 2004-ben mutatták be Mel Gibson Jézus Krisztus drasztikus szenvedéstörténetét bemutató filmjét, a Passiót. Sokat emlegetett film volt ez akkor, de minden bizonnyal azóta is sokan (ismételten) megnézték. Gondolom, a tavalyi és idei karantén-hangulatot is magán viselő ünnepkör, vagy már az azt megelőző nagyböjti idő egyik programja is volt valakiknek a Passió végignézése. A Megváltó földi életének utolsó napjait vázolni próbáló alkotásnak évek óta készül a folytatása, egy újabb film: a Feltámadás.

A Passiót a Feltámadásnak kell(ett) követnie. S itt most korántsem csupán a filmszakma vizein evezve állítom ezt. Ha mi is úgy tekintünk az emberi élet földi éveire, évtizedeire, hogy egy halál és temetés utáni folytatásban is gondolkodunk, ez szemléletmód- és hozzáállás-változást hoz magával ahhoz képest, ha csak a földi keretek közé szűkítenénk egy személy lelkének létét. Tudom, nem könnyű téma ez most, mikor annyian gyászolnak világszerte a világjárvány vagy egyéb okok miatt elhunyt hozzátartozókat, barátokat. Mégis úgy vélem, fontos, hogy a gyász szomorú idején is felkínáljuk a hitünk tanítása szerinti reményt és egyben vigaszt.

Ferenc pápa két évvel ezelőtt közzétett, fiatalokhoz intézett levelét saját kezűleg írt bevezető soraival így kezdi: „Él Krisztus, a mi reményünk (…). Az első szavak tehát, amelyekkel minden keresztény fiatalhoz fordulni szeretnék, ezek: Ő él, és azt akarja, hogy élő legyél!” Ez a néhány (nem csak fiataloknak szóló) szó is tanúságtétel arról, hogy Krisztus feltámadt – ahogy ezt húsvétkor, de lényegében minden egyes vasárnap, Krisztus feltámadásának napján ünnepeljük, sőt, ami minden egyes nap reggelén, az új napot megköszönve, a napfelkeltében is szép jelképet látva eszünkbe juthat. Az egyházfő idézett gondolata szerint az is jusson eszünkbe, hogy a Feltámadott azt akarja, hogy mi is élők legyünk! Éljen a lelkünk, éljünk helyesen, helyes értékrend szerint, élhessen majd halhatatlan lelkünk a földi élet után is örökre boldogan. Vagyis a mi történetünk is jól folytatódhasson. Ebben a történetben is legyen feltámadás, legyen örök boldogság! Így legyen teljes a kép!

Ha hagyjuk, Krisztus élővé tesz bennünket. Mi pedig éljünk úgy, hogy életünk hirdesse: Jézus él. Például azzal, hogy a feltámadás napját, a vasárnapot másként töltjük, mint a többit. Félretéve a hétköznapi munkákat, több minőségi időt szentelve a családtagokra, egy kellemes sétára a természetben, egy beteg ismerős meglátogatására, valami olyanra, amivel másnak is örömet szerzünk, s érezzük, saját lelkünknek is jót tesz, egy baráti találkozásra – mihelyst ezt a járványügyi óvintézkedések lehetővé teszik (de addig is tartsuk a kapcsolatot legalább telefonon keresztül). Ha hiszünk a materialista világon túli életben is, akkor ezt a napot még inkább igényünk lesz a megfizethetetlen lelki értékekre fordítani. Nem egy elfecsérelt nap, hanem egyént, családot, közösséget megújító nap lesz a vasárnap, az egymásra és saját testi-lelki töltekezésünkre odafigyelő, megszentelt nap, Annak dicsőítésére, Aki megszentelte a hetedik napot. Számunkra, keresztények számára Krisztus feltámadása óta a vasárnap lett az a nap, amelyet a feltámadás örömében saját megszentelődésünkre, „lelki feltámadásunkra” használhatunk fel. A mindannyiunkat Megszentelő meghív arra, hogy megálljunk, megpihenjünk, minőségi időt, rohanás nélküli perceket szánjunk arra és azokra, ami és akik fontosak számunkra. Ugye ismerős gondolatok?! Tavaly, az első „karantén-húsvét” táján hány és hány ilyen és ehhez hasonló megfogalmazás, jófeltétel, terv volt hallható, olvasható sokaktól. Mennyire sikerült mindezt kivitelezni az elmúlt egy esztendő során?

Vasárnap ünneplőbe kell, hogy öltözzön a lelkünk, úgy, mint most, húsvétkor is. Mert így teljes a kép. Mert így van értelme. Mert halhatatlan lelkünkre itt és most kell odafigyelnünk, s az öröklét szemszögéből kell tudnunk bölcsen élnünk földi napjainkat is, még ha azok most valamiben eltérőek is a hosszú éveken át megszokottaktól. Bátorság, ne féljünk, biztosan jönnek jobb idők, de ami egészen biztos, ránk is vár a feltámadás. Kegyelmekben gazdag, békés húsvétot kívánok mindenkinek, jó egészséget minden kedves Olvasónak és Szeretteiknek!

* * *

Egy kis nosztalgia a 2020-as (de idén is időszerű) videók segítségével: