:

Nemcsak a világhálón, de a közösségi hálón is

Keress bennünket

RICCI SZENT KATALIN domonkos apáca

Купить СНПЧ А7 Кемерово, оперативная доставка

Február 13.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Caterina de'Ricci, akit eredetileg Sandrinának hívtak, Firenzében született 1522. április 23-án. Egy firenzei nemes leánya volt, aki már ötéves korában elvesztette anyját. Nagynénje, egy bencés kolostor apátnője nevelte kolostorában. A leányka korán vonzódott a szemlélődő élethez. Apja mindenáron férjhez akarta adni Sandrinát, csak nagy nehezen sikerült rávenni arra, hogy megengedje lánya kolostorba lépését. Tizenkét éves volt, amikor belépett a pratói domonkos nővérekhez és felvette a Katalin nevet.

A kolostori élet nehezen indult el, mert belépése után nemsokára megbetegedett. A betegség óriási szenvedésekkel járt, de a két éven keresztül tartó betegége nem keserítette el, hanem egyre közelebb vitte az értünk szenvedő Jézushoz.

Felgyógyulása után olyan példásan vett részt a szerzetesi életben, hogy egész fiatalon, már tizenkilenc évesen újoncmesternővé választották. Huszonöt éves korában főnöknő-helyettes lett és még harminc éves kora előtt priornő. A megbízatások nem származása, rokoni kapcsolatai révén történtek - az akkori szokás szerint -, hanem rendkívüli jámborsága és rátermettsége miatt. Katalin különösen buzgó szeretettel merült el Krisztus szenvedésének szemlélésében. Ennek következtében, amikor húszéves lett megkezdődött rendkívüli kegyelemadományainak időszaka. Minden héten csütörtök déltől péntek estig elragadtatásban élte át az Úr szenvedését. Megkapta Krisztus sebeit kezére és lábára, valamint a töviskorona lenyomatát a fejére, később pedig misztikus eljegyzésének gyűrűjét is.

E rendkívüli események nagy feltűnést keltettek a kis Pratóban. Ezernyi jámbor - és sok kíváncsi - ember vándorolt a közelebbi és távolabbi környékről a kegyelemmel felruházott Katalin kolostorához. Az állandó látogatások érezhetően zavarták a kolostori élet nyugodt rendjét. Katalin ezért állhatatosan imádkozott és nővértársai imáit is kérte, hogy a csodás jelek szűnjenek meg. Imája meghallgatásra talált és tizenkét év után a külső jelek megszűntek. A kolostorban ismét nyugodt élet folyt több mint harminc éven át Katalin vezetése alatt.

Katalin elragadtatásai egész haláláig folytatódtak, de csak a beavatottak tudtak róla. Élete tele volt csodálatos dolgokkal, de tele volt önmegtagadásokkal és vezeklésekkel is. Vezeklése összefüggött Jézus szenvedéseivel; szigorú önfegyelmezéssel sikerült neki olyan tökéletesen együttélni a szenvedő Üdvözítővel, hogy fizikailag átérezte kínjait.

Ezen kívül különleges részvétet érzett a tisztítótűzben szenvedő lelkek irányában. Sokat imádkozott értük, és szenvedéseit is felajánlotta. Kiváltképpen engesztelt azokért, akiket ismert és azokért, akiknek hozzátartozói kérték rá. Sokszor részesült magánkinyilatkoztatásban egy-egy lélek kiszabadulásáról a tisztulás helyéről.

Elzárkózása ellenére sokan jöttek hozzá - papok, püspökök és bíborosok is -, hogy ügyeikben tanácsra és vigaszra leljenek. Mindez zavarta lelki nyugalmát, mégis készségesen fogadta őket, mert Krisztus szeretete mellett a felebarát szeretét is fontosnak tartotta. Ennek a szeretetnek eredményeként szerető édesanyaként bánt a nővérekkel is. Szabad óráiban szívesen foglalkozott azokkal, akiknek a kézimunkához vagy valamilyen művészethez volt vonzódása. Ő maga - fennmaradt írásai és levelei tanúskodnak róla - korának legjobb stilisztái közé tartozott.

Szentünk Pratoban halt meg 1590. február 1-jén, hatvannyolc éves korában; 1732-ben boldoggá, 1746. június 29-én pedig szentté avatták.

*

Szent Katalin egyik megszívlelendő üzenete az önként vállalt szenvedés. Kolostori életének elején rátört betegséget is szívesen fogadta. Sőt e szenvedéseken keresztül lett igazi szerzetesnővé. További életében is sok szenvedést, önmegtagadást végzett önmaga tökéletesedése édekében, és számtalan vezeklést vállalt a bűnösök vétkeinek kiengesztelésére. Szigorú vezeklése összefüggött az Úr Jézus szenvedéseivel való azonosulással. Katalin szerette a szenvedést. Mi ehhez gyöngék és tán képtelenek is vagyunk. Ha azonban szenvedéseinket vállaljuk és Krisztussal együtt keresztként hordozzuk, s nemcsak magunkért, hanem másokért is felajánljuk, az Úr előtt kedvesek és erényekben gazdag keresztények leszünk.

Katalinunk nagy részvéttel és sokat gondolt a tisztítóhelyen szenvedőkre: imádkozott és vezekelt értük. Szívesen vállalt imát és önmegtagadást egy-egy halottért, ha megkérték rá. Ezt a magatartását ne csak helyeseljük, de kövessük is, hiszen mindegyikünknek van rá lehetősége. Szép és üdvös dolog, ha járunk temetésekre. De még üdvösebb, ha a temetések alkalmával imádkozunk a megholtért és valamilyen önmegtagadást is végzünk érte. Szükséges a halottainkért való szentmise-szolgáltatás is. Nem szabad azonban elfelednünk, nem elég csak „megrendelni” a szentmisét, hanem imádságos lélekkel részt is kell rajta vennünk! (Ez a „jelenlét” sokkal értékesebb, mint a „megrendelés”!)

*

„Atyám nagyvilági dámává akart nevelni, de én ’páváskodás’ helyett az Üdvözítővel való együttszenvedést választottam!”(Ricci Szent Katalin)