:

Nemcsak a világhálón, de a közösségi hálón is

Keress bennünket

VIANNEY SZENT JÁNOS áldozópap

Купить СНПЧ А7 Кемерово, оперативная доставка

Augusztus 4.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Jean-Baptist Marie Lyon mellett Dardilly helységben született, 1786. május 8-án. Gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban ,,a nagy óra alatt” először járult szentgyónáshoz egy bujdosásra kényszerített papnál. Utána éjnek idején járt hittanórákra, ahol titokban apácák tanították. Első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, mert apjának szüksége volt az ő munkaerejére. Ezért alig tudott írni-olvasni, amit tanult, azt is hamar elfelejtette.

Balley abbé, egy nagyon művelt pap, maga mellé vette és felkészítette a papságra. De a szentelés több akadályba is ütközött. Ám hála a lyoni érseki helynök, aki Balley abbé barátja volt, szentelésre bocsátotta ezzel az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.”

Pappá szentelése után első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában. Ezután atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a pap szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás aszketikus életbe. De Balley abbé harminc hónap múlva, szentség hírében meghalt. János pedig, társ, mester és oltalom nélkül maradt. Püspöke plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte.

Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett falu volt, mint a környékén lévő többi. János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. Ezek az esztendők életében a legkeményebb vezeklés ideje voltak. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél.

Érthető, hogy két év múlva súlyos lelki válságon ment át. Kérésére az érsek áthelyezte Salles-ba. De nem tudott elutazni, mert a Saone folyó éppen áradásban volt, és néhány megtért hívője tiltakozott a távozása ellen. Erre másodszor is ,,eljegyezte magát” a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére a népmissziókban. Prédikálni sehova nem hívták, de a templom egyik sarkában gyóntathatott.

Míg a papok nem becsülték, addig a lelkek, akik rábízták magukat, megismerték tőle  a tökéletesség útját. Néhány család, akiket megragadott János szava és élete, áttelepült Arsba. De hamarosan jelentkezett a sátán. A plébánia falát telemázolták gyalázkodó megjegyzésekkel. János bevallása szerint a sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Mindez azonban csak kísértés volt, mert János olyan kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.

Az 1832–es országos kolerajárvány Ars-t elkerülte. Ez is segített abban, hogy idegenből egyre többen jöttek Arsba, maga a falu is megváltozott, és a hit lassan éledni kezdett. 1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette. Ám egyszerre csak talpra állt, és elmenekült falujából. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza.

Amikor a munkától túlterhelve segítőtársat kért, kapott egy zsarnokoskodó káplánt. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé szótlanul visszahúzódott, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel a gyónókat megnyerte. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma a százezer felé közeledett. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a levegőtlenség miatt alig bírták ki, a gyóntató atya azonban rendületlenül kitartott, legfeljebb néha tett egy nedves kendőt a homlokára.

Később a kibírhatatlan „segítő” helyett, a püspök új káplánt küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János azonban ekkor már halála felé közeledett.

Élete végére mindenét, amije volt eladta, és szétosztotta a szegények között. A fizikai ereje teljesen elfogyott, de szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A csodákat, amelyeket végbevitt, mindig eltitkolta, sőt, ha rajtakapták, szégyenkezve elfutott onnét.

Bár sokan voltak körülötte, János abbé Arsban 1859. augusztus 4-én mégis olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 9-re, majd 1969-ben halála napjára, augusztus 4-re tették át.

*

Amikor János abbét paptársai ostobasággal vádolták, az új püspök, aki maga is a sorba állt János közé, ezt mondta: Bárcsak több ilyen ostoba papom lenne. János pap „ostobasága” ugyanis szerénységgel, igénytelenséggel, és alázatos jámborsággal párosult. Eme erények mellett a Szentlélek pótolta a hiányzó tudást, és kegyelmével, olyan képességgel ruházta fel, amellyel szíveket tudott megnyitni és gyógyítani. Korunk „diplomákért és kitüntetésekért „versengő” embereinek nagy szüksége lenne János abbé erényeire!

A kicsi, tudatlan szolgagyerekből, aki istállóban aludt, a mindenható Isten látnokot és csodatévőt nevelt magának, és szentté tette őt. Miért? Mert az igénytelenség és szegénység végig kísérte életét. Nemcsak azt adta oda, ami szegénységéből tellett, hanem azt is, amit neki ajándékoztak. A selyemből készült, hermelin körgallért, amivel püspöke kanonokká nevezte ki, pénzzé tette, és a szegények javára fordította. Amikor kinevezték lovaggá, köszönet helyett csak annyit kérdezett: „Jelent ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!” Szerzésre beállított világunknak üzeni, hogy a rászorultak számára is „szerezni kell”, nemcsak magunknak.

*

„Barátom, azért sírok én, mert ön nem siratja a bűneit.” (Vianney Szent János szavai egyik „kíváncsiskodó” gyónójának)