:

Nemcsak a világhálón, de a közösségi hálón is

Keress bennünket

SZENT TEODÓZIUSZ apát

Купить СНПЧ А7 Кемерово, оперативная доставка

Január 11.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Teodóziusz 423 körül egy kis kappadókiai faluban született. A világ sürgés-forgásában nevelkedett, de nagyon fiatalon egyházi szolgálatba lépett a közeli Komanában. Lektorként és zsoltárénekesként tevékenykedett. Elfoglaltsága közben időt szentelt arra, hogy a Szentírást és a zsoltárokat megismerje s megszeresse. Ezek ébresztették fel már nagyon korán izzó vágyát a teljesen Istennek szentelt élet után. Vonzotta a Szentföld és az ott felvirágzó szerzetesség.          Amint alkalom kínálkozott, elindult szentföldi zarándoklatra. Szent Juvenálisz püspöksége (422-458) idején érkezett Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült előtte a kérdés: Hogyan tanulhatom meg a bölcsességet és a szerzetesi életet? Ő maga válaszolt rá: „Ha oktatást szerzek a szent atyáktól, és utána leszedem a csend gyümölcseit.” Tanulmányozni kezdte a szentatyák írásait, szorgalmasan hallgatta a neves prédikátorokat, és fölkereste a tudós mestereket.

Mihelyt rendelkezett a szükséges felkészültséggel, elhagyta mestereit, hogy egyedül élhessen. Visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze lévő barlangba és azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise szigorú volt: böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal fegyelmezte testét, és fáradozott szíve tisztaságáért s belső szabadságáért.

Az őt meglátogatók számára a magába zárkózott Teodóziuszból kezdett kisugározni az istenismeret és istenszeretet tiszta fénye, s ezt látogatói észrevették. Az általa támasztott szigorú követelmények ellenére, kezdett másokat magához vonzani. Egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak. Szembe kellett néznie élete döntő kérdésével: elutasíthatja-e az istenkeresőket? Teodóziusz követte lelkiismerete szavát, amely szerint emberbaráti cselekedet lesz, ha kezét nyújtja mindazoknak, akik meg akarnak menekülni a világ csábításától. Ezért feláldozta szíve vágyát, hogy csendben egyedül Istennek éljen, és a legnagyobb s legvirágzóbb szentföldi kolostorok alapítója lett. Ezek után minden erejét kolostorára és testvéreire fordította.

Az építkezések 460 körül kezdődtek. Egy zarándok szerzetesek számára létesített szállás lett az alapja annak a hatalmas kolostoregyüttesnek, amely a következő évek folyamán kifejlődött. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, három betegház: szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek; otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek. Végül, egy „kolostor a kolostorban” a pusztaság sok remetéje számára, akiket Teodóziusz mindenhonnan felvett, vigasztalt, gyógyított és a helyes útra vezérelt. Különleges szeretettel törődött a szegényekkel, betegekkel s minden szükséget szenvedővel, akik naponta százával ültek asztalainál. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostoregyüttesben, s mivel a munka is megkapta a megfelelő helyét, a nagy közösség el tudta tartani önmagát. A sivatag közepén mindez egy kis várost teremtett, amelyben tevékeny élet bontakozott ki.

Ahogy a Szentírás Teodóziusz élete állandó kísérője volt, úgy lett Krisztus evangéliumának tanítása a szerzetesi élet állandó útmutatója. Mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. A későbbi években négy templom tartozott a „kolostorhoz”, így a különféle népcsoportok saját nyelvükön imádkozhatták a zsolozsmát és hallgathatták a szentmise tanításait.

Kolostora falain is túlnőtt Teodóziosz hatása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. A harciasan előrenyomuló monofizita eretnekség ellen, —amely tagadta Jézus emberi természetét —Szabbász apáttal együtt az igazi keresztény hit legerősebb védőbástyája és szenvedélyes védelmezője volt.

Teodóziosz 529. január 11-én, hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Szentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt.

*

Szentünknek kezdetben az volt a vágya, hogy zavartalan csendben éljen, és egyedül Istent kereshesse. De amikor egyre többen csatlakoztak hozzá, rájött arra, hogy a szentségre törekvőnek nem csak magával kell törődnie. Ezt annyira komolyan vette, hogy szerzetestársai irányában csaknem „pazarló nyájassággal” viselkedett, és szívélyes volt minden idegen és szegény iránt. „Mindenkinek mindene volt —mondja róla egyik életrajzírója —, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.” Napjainkban kevés ember tud mindenkinek mindene lenni. Viszont egyre növekszik azok száma, akiknek senkijük nincs. Próbáljunk meg rajtuk szívvel, szóval és jótettekkel segíteni!

Teodoziusz, szívélyessége mellett —amikor az Úr Jézusban való hit kérdéséről volt szó  —, tudott kemény és harcias is lenni, az ellen, aki monofizitaként szétválasztotta Jézus emberi természetét isteni természetétől, aki nem fogadta el hitünk igazságát, hogy „az Ige személyében egyesül a két természet” —erélyesen föllépett. Ekkor nem számított előtte sem császár, sem püspök. A megismert igazság igazság marad akkor is, ha többen ellene mondanak… Napjainkban mintha másképp lenne. Többen vannak, akik keményen harcolnak vélt igazságukért, ámde nemegyszer hajlandók a haszonleső megalkuvásra is. Az igazi krisztushívő megérti a másképp gondolkodókat, de hitét, igazát el nem hagyja, és el nem adja!

*

 „Gondolj a halálra, és sohasem vétkezel!” (Szent Teodóziusz jelmondata)