November 12.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Jozafát 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban. A terület ma Ukrajnához tartozik. Atyja, Kuncevicz Gavriol városi tanácsos volt, édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak voltak, és gyermeküket Jánosnak keresztelték.

A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. Tagadhatatlan, hogy a megújulás szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Kuncevicz család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét.

Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában. Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő azonban föltűnően vallásos, és Isten közelében élő lélek volt, ezért inkább szerzetes akart lenni. Nem lehet természetes magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. Húsz éves korában aztán, metropolitai engedéllyel belépett ebbe a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba, ahol nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. Szerzetesként itt vette föl a Jozafát nevet.

1607-ben megnyerte egyik barátját, a nagyon képzett Rutszkij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Nem sokkal ezután Jozafátot diakónussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáróvá nevezték ki, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor archimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, majd – tiltakozása ellenére (élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére), – Jozafát hamarosan a kilencven éves korában elhunyt polocki érsek, Gedeon utódja lett.

Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból az unióba, azaz a görög szertartású katolikus Egyház közösségébe.

Amikor diakónussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják.

Még kereskedőként dolgozott, amikor már naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.

1621-ben azonban megzavarták működését. Az uniót ellenző jeruzsálemi ortodox pátriárka, Polock számára, a püspöki székhelyre ortodox ellenpüspököt állított. Ezután Jozafátot azzal kezdték rágalmazni, hogy el akarja latinosítani a liturgiát, s csak álnokságból és átmenetileg használja a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereknek ezzel sikerült a hívőket ellene lázítania.

Az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. A tömeg betörte az ajtót, és berontott a házba, ahol Jozafát lakott. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket. Erre Jozafát bátran eléjük állt, és fölkínálta magát. Azok nem hőköltek vissza, hanem kegyetlenül legyilkolták. Így halt hitéért vértanúhalált 1623. november 12-én Vityebszkben.  

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette Jozafát vértanúságát, azonnal megindította a szentté avatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ben boldoggá is avatták. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.

Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969-ben november 12-re helyezték át.

*

Jozafát kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Szerzetesként a régi remetéket és egyházatyák életét tanulmányozta és követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát. Ebben nehéz manapság őt utánozni. De a modern szerzetesi eszmény, az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság szeretete mindenki számára elérhető lehet. Próbáljuk meg!

Jozafát érsek már egész fiatalon fölismerte – annak ellenére, hogy ragaszkodott ősei hitéhez, vallási felfogásához –, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával való közösségben van. E fölismerés igazának érdekében tevékenykedett kereskedőként, papként és püspökként is. Jópásztorként e cél érdekében áldozta fel életét. Római katolikusként fölismertem- e már ezt az igazságot?

*

,,Miért ölitek az embereimet? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok!” (Szent Jozafát szavai gyilkosaihoz)