:

Nemcsak a világhálón, de a közösségi hálón is

Keress bennünket

BOLDOG APOR VILMOS püspök, vértanú

Május 23.

Mons. Koller Gyula atya rovata

Vilmos Apor Gábor és gróf Pálffy Fidélia harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1892. február 29-én Segesváron. A főispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe került, a király személye körüli államtitkárnak. Vilmos és testvérei szintén Bécsbe kerültek.

Az édesapa súlyos betegség után 1898-ban váratlanul meghalt. Halála után az özvegy 3 gyermekével Bécsben maradt. Szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket. A családi birtok azonban a bérlők kezében tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál, Mosonban telepedett le.

Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. Jeles érettségi után a papnak jelentkező Vilmost a győri püspök, gróf Széchenyi Miklós örömmel fogadta, és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni. Vilmos öt boldog esztendőt töltött a konviktus és az egyetem nemzetközi légkörében. Fiatal klerikusként megtanulta, hogy a papnak Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, az örömeiről.

1915. augusztus 24-én szentelték pappá, másnap 25-én volt a primícia szűk családi körben. Működését a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az áthelyezett Széchenyi Miklós püspök elvitte magával.

A fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára elfoglalni új helyét. A hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt. Szabadidejében pedig készült a doktori szigorlatra, amit 1916. június 23-án le is tett.

Utána Széchenyi püspök magához vette aulistának. 1917. január 18-tól tábori lelkész, július elsejétől pedig a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahol nemrég káplánkodott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román megszállás romjain kellett kezdenie lelkipásztori tevékenységét. Melegszívű és gondoskodó elöljáró volt, segített, ahogyan és ahol csak tudott.

Plébánosi tevékenysége a hitéletre is kiterjedt. Ebben fontos szerepet játszottak a népmissziók, amelyek vezetésére szerzeteseket kért fel. Szívesen gyóntatott, és kiváló lelkivezetőként jó és közvetlen hittanár is volt.

1941. január 21-én a Szentatya győri püspökké nevezte ki. Püspökszentelése Gyulán volt 1941.február 24-én. Március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hivatalos beiktatás. Püspökként a plébános korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. A közvetlenség, és segítő kedvesség püspökként is jellemezte.

 A Magyar Szent Kereszt Egyesület révén sokoldalú segítséget nyújtott a zsidótörvények által sújtottaknak. Amikor értesült az elhurcoltakra váró gázkamrákról, gondoskodása még nagyobb lett. Találékonysága és bátorsága sok menekültnek szerzett búvóhelyet. Kórházakban is helyezett el menekülteket.

Szívén viselte a háború sújtotta polgári lakosság sorsát is. Papjait kérte fokozott atyai gondoskodásra, amelyben maga járt elöl jópéldával és anyagi segítséggel.

Számolva Győr városának hosszan tartó ostromával élelmiszert tároltatott, sőt dinamókat is szereltetett föl az egész Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való pincékben. E pincékben a menekültek száma a város ostromának végén 300-400 körül volt.

Győr ostroma nem sokáig tartott. 1945. március 29-én csütörtökön a visszavonuló németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint a karmelita templom tornyát is.

A szovjet hadsereg katonái a megszállás után egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál. Napokon keresztül alig aludt, mert ,,Ha valami történik – mondta – kell, hogy ébren legyek”. Mindenki félt, de ő nem.

Nagypéntek estéjén négy-öt erősen ittas orosz katona jött és nőket keresett. A püspök erélyesen visszatartotta őket. Visszafordultak, de egyikük megfordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. A püspököt három golyó érte, amelyikből a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.

 Papjai körülfogták és hordágyra fektetve, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba. Ottkét orvostanár petróleumlámpa mellett azonnal megoperálta. Nagyszombaton állapota kissé javult: megáldozott. Húsvétvasárnap már az elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. Erre feladták neki a betegek szentségét. Ő pedig utolsó szavaival többek közt ezeket mondta. „Még egyszer üdvözlöm papságomat. Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!  Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet!”

Húsvét ünnepének hétfőjén 1945. április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Magyarok Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták fel. 1945. április 4-én pedig ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában temették el.  

A háború befejeztével a vértanú püspök testét a karmeliták kriptájából a székesegyház Szent László kápolnájába akarták átszállítani és eltemetni, de a belügyminisztérium megtiltotta az exhumálást. Mert ,,Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit.” Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba csak 1986. május 23-án valósulhatott meg néhány kanonok jelenlétében.

A vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én emelte a boldogok sorába.

*

Boldogunkról azt írják munkatársai, hogy pénze ritkán volt, mert jelentős összegeket juttatott közösségi célokra. Éles szeme észrevette a problémákat, meglátta és segítette a rászorultakat. Ugyanez mondható el a zsidókkal kapcsolatban is. A püspök Győr ostromára előkészülve rendbe hozatta a török időkből fennmaradt pincéket, és oda bujtatta el az üldözötteket, férfiakat és nőket egyaránt. Nem a saját kényelme, hanem a mások java volt mindig szeme előtt. Jó lenne ezt a magatartást tőle megtanulnunk!

A vértanúság nem születik máról holnapra. Vértanúnk már kispap korában ezt írta: A pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság. A front idején és utána sem  félt. Amikor látta, hogy az orosz katonák menyire keresik a pincében rejtőzködő nőket, fölszólította a jelenlévő férfiakat, ne féljenek, hiszen ,,egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”. Ez az igazi vértanúi magatartás, amelyhez hasonlót csak kevés ember mer vállalni.

*

„Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!” (Boldog Apor Vilmos püspök utolsó szavaiból)