:

Nemcsak a világhálón, de a közösségi hálón is

Keress bennünket

CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT apát

Купить СНПЧ А7 Кемерово, оперативная доставка

Augusztus 19.

Mons. Koller Gyula atya rovata

A citeaux-i „új kolostor”, amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, ahol a szerzetesi élet szellemét Alberich és Harding Szent István apátok határozták meg, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége már nem vonzott új hivatásokat, és úgy tűnt, a kolostor ki fog halni. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát. 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, első iskolája Chatillon-sur-Saine káptalani iskolája volt. Itt szerezte meg alapműveltségét és ismerkedett meg a klasszikus szerzőkkel. Életrajzírója, St-Thierry Vilmos hangsúlyozza, hogy Bernát műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Érthető tehát, hogy a rokonság azzal próbálta eltéríteni a kolostorba lépés szándékától, hogy németországi egyházi-tudományos karriert kínáltak fel neki. De édesanyjának emlékezete, aki 1103-ban halt meg, visszatartotta attól, hogy Németországba menjen, és megerősítette korábbi szándékában, hogy belépjen a citeaux-i kolostorba. És nem is egyedül érkezett, hanem egész csapat ment vele, akiket a rokonságból és ismerősei köréből vitt magával: már házas testvérei is, sőt, öreg korában atyja is követte, mikor Bernát már Clairvaux-ban volt.

Megragadó látvány lehetett Bernát és harminc társa, amint bebocsátást és felvételt kértek a kihalófélben lévő kolostorba. Citeaux ezáltal vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé, mert még ugyanebben az évben hozzá kellett fogniuk egy új kolostor építéséhez. Amikor letelt a novíciátus esztendeje, 1113. május 18-án teljes gazdagságában megindulhatott az anyakolostorban a szerzetesi élet ciszterci formája.

Egy év múlva az észak felé lévő Pontigny-ben is kolostor nyílott. Az angolszász származású István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük természetesen Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is.

1115. június 25-én a mindössze huszonöt éves, törékeny testalkatú Bernátot apátnak nevezték ki, és megbízták egy új kolostor építésével a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Ugyanebben az időben küldte a citeaux-i apát Arnoldot ‒ aki korábban a kölni székesegyházi iskolában a tanítványa és Bernát társa volt ‒ kelet felé, a frank királyság és a német-római császárság határvidékére azzal a feladattal, hogy a Moiremont környékén lévő remetéket gyűjtse össze, és építse be a ciszterciek szervezetébe. Közösen építették föl a Flambart-patak partján a morimondi kolostort, amelynek neve: Mori mundo azt jelenti: meghalni a világnak.

Ezzel a fiatal szerzetesrend már a német nyelvterület felé is elindult, mert később, 1123. január 31-én innen alapították az alsó- rajnavidéki Altenkamp kolostorát. Morimondot nem sokkal később Bernát mentette meg a széthullástól.

1127. július 25-én Bernát egy másik barátja, Ádám apát a steigerwaldi Eberbachban alapított kolostort. Innen sugárzott tovább a ciszterci rend az Alpok vidékére, amikor 1129/30-ban a stájerországi Reinben szintén kolostort alapítottak.

A citeaux-i kolostor megalapítása, amelynek kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt, vitákat váltott ki a clunyi és a citeaux- i bencések között. Amikor aztán megalakult az önálló ciszterci ág, a vita ‒ néha nagyon élesen ‒ folyt tovább. A központi kérdés pedig az volt, hogy hogyan kell élnie az igazi szerzetesnek?

Bernát még teljes hevességében látta e vitát, és részt is vett benne. Különös, hogy a két vitatkozó tábor vezetője, Bernát és a clunyi Péter apát, aki Petrus Venerabilis néven ismert az egyháztörténelemben, személyesen igen jó barátok voltak, de a vita hevében kölcsönösen nem kímélték egymást. Péter így írt a cisztercieknek: „Ti farizeusok! A fiaitok úgy vélik, hogy utolérhetetlen magasságban állnak mások felett. Így beszélnek a próféta szavával: Hozzám ne nyúlj, mert én szent vagyok!” Bernát nem kisebb éllel bírálta a clunyieket: „Ó, én boldogtalan szerzetes! Meg kellett érnem, hogy a Rend (Clunyben) ilyen mélyre süllyedt... Hát ízét vesztette a só? Akiknek példát kellene mutatniuk az élet útjáról, pompaszeretetről és iszákosságról tanúskodnak! Vakoknak vak vezetői!”

Éppen ez a tény, hogy két ilyen szent folytatta a vitát, jelzi, hogy nem oktalan, előítéletekre támaszkodó gyűlölködésről, hanem a bencés szerzetességnek két, egymáshoz nagyon közel álló, de egymást kizáró felfogásáról volt szó. De Bernát tevékenysége nem korlátozódik erre a két szerzetesrendre: prédikációi nagy hatással voltak a többi szerzetesre, a világi papságra és a laikus hívőkre egyaránt. Levelezése szélesebb körre terjedt ki, mint a kortárs pápáké, vagy császároké.

1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték rendjüket. Regulájukat, amelyet a troyes- i zsinat hagyott jóvá (1128), lényegében Bernát írta meg. Készített egy népszerűsítő iratot is Az új lovagság dicsérete címmel, amelyben a templomos lovagokat, mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: „A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása... Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az árvák, az özvegyek és a szent Egyház jogainak védelmére.”

Amikor 1130-ban, II. Honorius pápa halála után veszélybe került az Egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrésze volt abban, hogy a szakadás veszedelmét sikerült elhárítani. Az történt ugyanis, hogy néhány órával Honorius halála után megválasztották II. Incét. Nem sokkal később a bíborosok zöme egy második választást rendezett, amelyen II. Anaklét néven a Pierleoni nevű római bankárcsalád fiát emelték pápaságra. A római nép támogatása mellé Anaklét hamarosan megszerezte magának a normann Dél-Itália, Aquitánia és Skócia támogatását, és elűzte Incét. Ince mögé azonban felsorakoztak a szerzetesek, elsősorban a franciák. Főleg Bernát fáradozásainak gyümölcseként a többi európai ország Ince mellé állt, aki szintén Bernát hatására nem fogadta el Anaklét ajánlatát, hogy független bíróság vizsgálja meg az ügyet, és döntsön. Bernát ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kérdés azzal el van döntve, hogy Európa nagyobb része Incét ismeri el törvényes pápának.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről c. művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok „kiváltságot” és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. A pápa ugyanis sokszor és túlságosan beavatkozott világi peres ügyekbe, s ezek az ügyek annyira igénybe vették, hogy elfelejtette: neki elsősorban Isten emberének kell lennie. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.”

Bernát bírálatának, amelynek szándéka szerint gyakorlati célja volt, alapvető, elméleti jelentősége lett. Elismeri ugyanis, hogy a pápa egyedülálló nagyság és méltóság birtokosa, de amikor selyembe öltözik, pávatollakkal, arannyal és drágakövekkel ékeskedik, fehér lovon katonák és szolgák hadával körülvéve lovagol, akkor inkább Nagy Konstantin, mint Szent Péter utódának látszik. Hiszen a pápa hatalma nem uralkodás, hanem szolgálat, gondoskodás a Menyasszony, az Egyház körül mindaddig, amíg zarándokútját járja a Vőlegény, Krisztus távollétében.

De a püspökök is a Vőlegény barátai, akikre szintén rábízatott a Menyasszony gondja. Ők is Krisztus földi helytartói, és tekintélyüket nem a pápától kölcsönzik. A pápa nem úr a püspökök felett. Bernát figyelmeztet, hogy a püspöki joghatóság megsértése és kikapcsolása a sokféle kiváltság és fellebbezés által, eltévelyedés az Isten előtt kedves rendtől, olyan, mint egy szörnyű daganat az Egyház testén. És ‒ mondta ‒, még ha békaként pocsolyába kergetik is, akkor sem hagy fel azzal, hogy ,,brekegésével” keltegesse az alvókat. A nyájhoz tartozik, amelyre az alvó pásztoroknak jobban kellene vigyázniuk, de ,,ugatásával” éppen a pásztorokat akarja felverni álmukból.

Néha úgy tűnt, hogy az Egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Nem is szégyelli, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek egy-egy szekta különös jellemzői voltak, de tántoríthatatlanul az Egyház pártján áll. Engedelmes összeköttetésben maradt a hierarchiával, és mentes minden lelki egyoldalúságtól. Tudja, hogy az Egyház élete a Megtestesülés misztériumának folytatása. Látja, hogy az Egyház olyan, mint az Énekek énekében a menyasszony: fekete és szép egyszerre. Szép, mert ékességét a Vőlegénytől kapja, és fekete, mert a megalázott és megcsúfolt Vőlegény képmása.

A szektás vándorprédikátorok bírálata nemcsak a pápa és püspökök ellen irányult, hanem az Egyház ellen általában. Lelki elmélyülést hirdettek, nem is mindig felismerhető eretnekség formájában. Lausanne-i Henrik például az egyházi tekintély ellen tüzelte fel a népet. Bresciai Arnold, aki főleg Dél-Itáliában működött, a francia püspököket és papságot arra biztatta, hogy önként mondjanak le minden birtokukról. Amikor Bernát szembeszegült velük, elűzték a vidékről.

Sokkal veszedelmesebb volt ezeknél az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket „szamárordítással és dobszó lármájával fogadták”, ott Bernátot meghallgatták. Sokakat megtérített, de végső megoldást ő sem tudott találni.

III. Jenő pápa új feladattal bízta meg: meg kellett hirdetnie a keresztes háborút. Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert a keresztes háború eszméjének, akik kötelezték magukat arra, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: „A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat.”

Egész Európában viharos lelkesedést keltett a keresztes háború ügye mellett. A kereszténység legjelentősebb uralkodói indultak meg a szavára: VII. Lajos francia király és III. Konrád német császár, akit 1146 karácsonyán a speyeri dómban nyert meg az ügynek, ámbár Konrád tudta, hogy a birodalmi érdekek inkább azt kívánnák, hogy Itáliában tartózkodjék.

A második keresztes hadjárat azonban teljes kudarccal végződött Palesztinában. Lisszabont sikerült visszafoglalni a móroktól, s ez megszilárdította az új Portugál királyságot. A hadjárat részvállalkozása, a szlávok közötti keresztes háború szintén csak káros következményekkel járt.

Bernátnak mindezért súlyos támadásokat kellett elszenvednie. De lelkének prófétai erejét hirdeti, hogy a súlyos szenvedés után, amit a hadjárat elvesztése jelentett, ki tudta mondani: „Áldott legyen, Uram, minden ítéleted!” Az természetesen tagadhatatlan, hogy Bernát prédikációi a keresztes hadjáratra és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Bernát azonban nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is a csatatérre sietett, amikor az Egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Sokszor vetették a szemére, hogy tudományellenes, mert felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. S jóllehet igaz, hogy vannak olyan megnyilatkozásai, amelyekkel szemben fel lehet hozni a tudományellenesség vádját, az azonban tagadhatatlan tény, hogy jó barátságban állt korának jelentős tudósaival, Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, művelődésre biztatta a tehetséges fiatalokat, sőt, egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek.

A szíve mélyén azonban érezte és látta, hogy a teológia tudománya ‒ amely az istenismeretből és az önismeretből születik, és az istenszeretet hevíti ‒ veszélybe került az újonnan jelentkező és egyre jobban eluralkodó dialektikus módszer miatt. És nemcsak ő, hanem Szentviktori Hugó, a híres párizsi ágostonos kanonok is úgy ítélte, hogy a dialektikus módszer új tévtanítások melegágya lesz. Ezért hívták Bernátot, hogy küzdjön meg Gilbertus Porretanusszal, amikor ennek elmélete hamis végkövetkeztetésekre vezetett a Szentháromsággal kapcsolatban. Bernát rá tudta venni őt, hogy az 1148. évi reimsi zsinaton vonja vissza tanítását.

Abaelarddal már korábban sikeresen harcolt a hit tisztaságáért, amikor az a módszeres kételkedést a teológiában is az igazságra vezető útnak vallotta. Bernát hívő buzgóságát állította szembe Abaelard túlhangsúlyozott racionalizmusával. Bernát azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie. A hitet nem lehet háttérbe szorítani a filozófiával. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, „hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt.” Úgy tartotta, hogy megélni és ‒ a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben ‒ átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

Így válik érthetővé az a kemény bírálat, amelyet Abaelard felett mondott, miután gondosan áttanulmányozta annak tanítását. És hatására a sens-i zsinaton (1141) Abaelard tizenkilenc tételét el is ítélték.

De mindezen viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez c. első írásától kezdve, amelyet a Grande Chartreuse priorjának, Guigónak megbízásából írt, a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről c. műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. De azoknál a jámborsági formáknál, amelyek a hagyományban éltek és Krisztus személyére koncentráltak, Bernát többre értékeli és jobban szorgalmazza a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet. „Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben” ‒ írja. De ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél, hanem arra szolgál, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra kiemeli a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést. Tudja, hogy a test akadályozza és nehezíti ezt, de tapasztalja és tanítja, hogy az a megvilágosodási folyamat, amely éppen ezt az egyesülést készíti elő és belőle következik, a testre is kihat, és majd a feltámadásban válik tökéletessé.

Bernát, aki önmagát ,,a század agyrémének” nevezte ‒ mert tartósan világi dolgokkal kellett foglalkoznia, pedig nem volt világi ember; és be kellett avatkoznia az Egyház dolgaiba, pedig nem volt tagja a hierarchiának ‒, 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Ő a bizonyság arra, hogy a legszigorúbb aszkézis sem butít el, hanem nagyon is termékennyé teszi az embert. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Bernátot már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben avatta szentté, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.

*

Ez a szent szerzetes, aki hallatlan energiával fényesebben ragyog az Egyház emlékezetében, mint korszakának pápái és császárai, aki a hívők tudatában mint a mézajkú doktor él, s aki azt hirdette: „taníts gyengéden, bölcsen és bátran szeretni!”, cselekedeteivel és műveivel ad képet önmagáról.

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: „Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.” Körülrajongták a nők; az egyik ismételten megpróbálta elcsábítani, mindaddig, amíg egy hirtelen fordulat után az addig körülrajongott ifjúról kénytelenek voltak ezt a megállapítást tenni: „Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat”, mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott. A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát is nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Egyszerűen nem boldogult a kaszával, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és megragadván a kaszát most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Már ez az eset is jelzi, hogy Bernát novícius korától kezdve mennyire egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának később ezt írta: „Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.”

Ugyanakkor nem hagyta, hogy a külső dolgok kizökkentsék Istennel való kapcsolatából. Már egy évet töltött novíciusként a kolostorban, és még mindig nem tudta, hogy a termük mennyezete boltozatos-e, vagy gerendázott, és elámult, amikor a többiek arról beszélgettek, hogy a templom szentélyében nem egy, hanem három ablak van. Később egyszer egy egész napon át a Genfi-tó partján lovagoltak. A társai este áradoztak a táj szépségéről, ő pedig megjegyezte, hogy azt sem vette észre, hogy tó partján járnak.

Amikor az új clairvaux-i kolostor elkészült, Bernát apát egy kicsi cellát választott magának a lépcső alatt. Kegyetlen aszkézisével pedig úgy lerombolta az egészségét, hogy a többi ciszterci apát elhatározta, kúrára fogják. Vilmos, aki a halálosan kimerült beteget akkoriban látogatta, elmondja: „Megkérdeztük tőle, hogy érzi magát, és hogyan telnek a napjai? Ő a reá annyira jellemző mosollyal válaszolta: Tökéletesen jól érzem magam. Korábban ugyanis értelmes emberek féltek tőlem, most pedig Isten méltányos ítélete szerint én félek egy esztelen embertől. Ezzel a beképzelt orvosra utalt, akire rábízták, és azzal dicsekedett, hogy ő majd meg fogja gyógyítani.”

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, akit a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőített. Egyszer betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Az egyik szerzetest elküldte a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya, Szent Lőrinc és Szent Benedek kíséretében. A Szűzanya szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt. Egy másik képe azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Szűzanya Bernát karjába helyezi a kicsi Jézust. Ezért írta egyik kortársa: „Ha Úrnőnk szeme fényét bántani akarod, akkor írj valamit az ő Bernátja ellen.”

Tüzes természetével ‒ ami „ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki” ‒ vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: „Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drága kövekkel, ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!”

III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: „Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...”

Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: „Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!”

Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten ügye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.

Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.

E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: „Járj!”, és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: „Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.”

Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: „Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.” Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: „Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!”

Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: „Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: „Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”

*

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Bernát apát a házadért való buzgóságtól égve világosságot és meleget árasszon Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy ugyanannak a Léleknek tüzében mi is a világosság fiaiként éljünk!